Takács Ferenc

E. L. Voynich Bögölye tárgyában kapirgáltunk az előző részben, s ezt annak a meglepő ténynek a konstatálásával zártuk, hogy a világ nyugati felén hamarosan elfelejtett regény a forradalom előtti Oroszországban páratlanul népszerűvé vált, egy forradalmi nemzedék evangéliumává: 1917-ig tíz kiadást ért meg orosz fordításban.

Gyermekkori emlékeim között kapirgálva sejlik fel előttem (vagy bennem), valamikor az ötvenes évek derekáról, egy moziplakát.

Asszimilációs idill 1862-ből. Forrásom Ágai Adolf (1836-1916) Zsidó menyegző falun - Rajzolat a zsidó magyar népéletből című írása, mely a Magyar Izraelita 1862. március 21-i számában jelent meg. Komlós Aladár kivonatolásában (vö. A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században) idézem:

A Romsics Ignác történészprofesszor (vélt? valóságos? putatív? potenciális? virtuális?) antiszemitizmusa gerjesztette szövegállomány egyik leitmotivja a zsidók magyarországi asszimilációjával kapcsolatos megállapítások egy csoportja. Közülük három látszik ismétlődni (egyik sem új gondolat, mindhárom tekintélyes előtörténettel büszkélkedhet az ún. magyar szellemi életben).

Múltkor - az új magyar Ulysses kínálta alkalommal élve - a Joyce-el-nem-olvasás történeti előzményeire vetettem egy pillantást, Karl Radekkel a fókuszban. Ezúttal ennek a hagyománynak a két legnevesebb magyar képviselőjét, Szerb Antalt és Lukács Györgyöt venném szemügyre.

A dublini James Joyce Centre-ben június 16-án maga az Ír Köztársaság elnöke, Michael D. Higgins nyitotta meg az idei Bloomsday ünnepi eseményeinek a sorát. A Bloomsday ("Bloomnapja") egy irodalmi mű, James Joyce 1922-ben, azaz éppen kilencven éve megjelent Ulyssesének az emléknapja, s emléknapnak is szokatlan módon emléknap, mivel ekkor egy fiktív, azaz sosemvolt napnak az évfordulóját ünneplik, az Ulysses cselekményének dátumát, 1904. június 16-át: ezen a napon játszódik le a soha le nem játszódott történet, benne a sosemvolt szereplőkkel, Leopold Bloommal (őróla nevezték el az ünnepet), Molly Bloommal, Stephen Dedalusszal és a többiekkel.

Van, ahol mindig érdemes kapirgálni. Itt van például az elmúlt század két irodalmi gigásza, a két dublini születésű ősmodernista, James Joyce és Samuel Beckett, azUlysses (1922) és a Godot-ra várva (1953) szerzői.

Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar! / Bölcsődtül kezdve sírodig / Ezt ápold, ezt takard. / A nagy világon ekivűl / Nincs más, amit mivelj: / Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt enned, innod kell. - Arany János írta át ilyenre, jól érzékelhető szatirikus nemzetostorozási célzattal Vörösmarty Szózatát valamikor 1880 táján. (Állítólag egy akadémiai ülés feneketlen unalmának volt a gyümölcse a paródia.)

Valahol Európában - gondolom, sokan emlékeznek még Radványi Géza 1947-es filmjére és a film szállóigévé vált címére. Kissé talányos cím ez persze, hiszen amit a vetítővásznon látunk, a sümegi várromot, a csendőruniformisát gondosan naftalinba tevő s egyelőre magát demokratikus hatósági tisztviselőnek álcázó szado-fasisztát etc., abból eléggé nyilvánvaló, hogy a történet nem "valahol", hanem Magyarországon játszódik.

Van egy látható és egy láthatatlan világ. A látható (újságban, rádióban, televízióban, interneten megtekinthető) világban a nyilvánosság fénye világítja meg a történteket, amelyek javarészt esetleges jellegűek, vagy ha nem, akkor legfeljebb korlátozott érvényű és viszonylag kis hatótávolságú oksági-szükségszerűségi láncolatokat alkotnak. Ám mindez csupán csalóka felszín, sőt gondosan kivitelezett látszat, amelyet mindannyiunk megtévesztésére - és vesztére - hoznak létre és tartanak fenn.

Ha nyelvet tanul az ember, eljön a pillanat, amikor a keserves munka szinte észrevétlenül átadja a helyét az örömteli szórakozásnak. Játszadozni kezd az ember a megtanult szavakkal: ízlelgeti hangzásukat, nyomába ered történetüknek, szójátékokat facsar hangtestükből és jelentésükből.

Ezúttal egy irodalmi legenda ügyében kapirgálunk. Évtizedek óta kering a szíveket melengető formás kis történet a Horthy Miklóst angol nyelvre tanító James Joyce-ról, hol tudományos ténymegállapításként, hol szépirodalmilag feldolgozott motívum alakjában. Hagyományozódása folklorisztikus: szájról szájra terjed. Szentkuthy Miklós egy 1983-as előadásában (ld. Jelenkor, 2011. július-augusztus) jelzi, hogy ő Mészöly Dezsőtől tudja a dolgot, a jelen lévő Mészöly Dezső viszont beszól, hogy ő meg Elbert Jánostól. Hogy Elbert - a jeles kritikus és műfordító maga is legendahős, halála rejtélyes körülményei tették azzá - kitől és honnan tudta, erre ott nem derült fény...