A lakodalmas menetben Virág Marci halad a cigányok élén, "az árendás nyalka fia, aki ugyancsak rakja a verbunkost. Sarkantyúja versenyt szól a muzsikával... Virág Marci nagyokat kurjant, táncol, mint a tüzes eső, csak úgy porzik alatta az út. Panyókára vetett dolmányát rangosan kötött tarka selyemkendő tartja, darutollas süvegje vállalkozóan jobb fülére van eresztve, és háttal táncol a falu felé, szemközt a cigánnyal, ki úgy húzza, hogy a szeme is majd kidől belé. Tudja, hogy a ,Marci téns úr' ha virágos kedvében van, nem nagyon nézegeti, ötös vagy tízes bankó akad-e a kezébe. Zsidó létére is igazi magyar gyerek, ki ott künn nőtt fel a pusztán. A jó szabad levegővel magába szívta azt, mi legjobb a zsidóban és legszebb a magyarban. Úrfi természetének ellenére is szemes, szemességének dacára is bőkezű - annak idején, pengő sarkantyúja mellett sem felejti el, hogy szombaton ünnep van."
Asszimilációs groteszk hatvan évvel későbbről. Az itt következő részlet Jean és Jéroöme Tharaud Quand Isral est roi (Párizs, Plon, 1921) c. könyvéből való. A komoly magyarországi helyismerettel rendelkező szerzők - Maurice Barrés tanítványai, harcos jobboldaliak - könyvét 1924-ben az asszimilációs ügyek iránt mindig élénken érdeklődő Tormay Cécile közölte a Napkeletben, Amikor Izrael a király címmel, Victor Régnier magyar fordításában. Érdemes hosszabban idézni.
"Ez a város (a századfordulós Nagyváradról van szó - TF) annyira jellemző a vidéki magyar életre, hogy képzeletben érdemes legalább egy pár percre felkeresni. (...) Körülbelül hatvanezer lakosa van (melyből huszonötezer izraelita). (...) A város közepén egy tágas térségen nagy kávéházak vannak. Menjünk be találomra az egyikbe...
Két óra van, vagy három; mindegy. Az asztalok mind el vannak foglalva. Az egyik a huszártisztek asztala, a másik a gyalogos tiszt uraké, a harmadik a megyei hivatalnokoké, a negyedik a vasutasoké, az ötödik a művészeké, a hatodik a zsidó kereskedőké (gyapjú, bőr, gabona stb.), a hetedik a katolikus újságíróké, a nyolcadik a zsidó hírlapíróké, kik egymás ellen cikkeznek, a kilencedik az íróké, helybeli regényíróké és költőké, mert hisz 'Grand-Varadin' büszkélkedett intelligenciájával, sőt Pece-parti Párizsnak is szerette nevezni magát. (...) Most hirtelen nyílik az ajtó és bejön rajta egy sárgagamáslis, zöldkalapos, elegáns környékbeli földesúr, kinek csinos, sallangos fogata kint vár a bejárat előtt... Egyenesen a gyapjúkereskedők asztala felé tart, hol megtalálja Kohn Pinkászt vagy Loew-Hirschet, kiről azt mondják, hogy mohósága akkora, hogy még nevének első része is megeszi a másodikat. Pár percig tartó szócsata után Kohn Pinkász vagy Loew-Hirsch előveszi nagy bőrtárcáját és a zöldkalapú úriembernek előlegképpen a még nyíratlan birkákra vagy a lábon levő vetésre kiolvas egypár ropogós bankót. Ezt a jól ismert, mindennapos jelenetet mindenhonnan nagy érdeklődéssel lesik a kávéházi vendégek: a tiszturak a kártyájuk mögül, a zsidók a szivar és pipafüstfellegek mögül, a hírlapírók az újságjaik mögül, a cigányok a hegedűik mögül, mind csak odakacsintgatnak... Este, ha megint betérünk a kávéházba, megint tömve találjuk. A gyalogság sört, a lovasság bort iszik. A cigány unottan koptatja vonóját. Valami szomorú dallamú nótát húz: 'Lehullott a rezgő nyárfa levele...', vagy: 'Édesanyám is volt nékem...'. Aztán hirtelen, tizenegy óra körül, a délutáni földbirtokos zajos bevonulása következik. Most már színészek és színésznők kísérik. A Kohn Pinkász pénzével kifizette a kocsisát, kinek tízhavi bérrel tartozott, és hitelezői közül azt, aki véletlenül útjába került, azután sietett csokrot rendelni a primadonnának és most itt van megint a kávéházban, hogy költekező kedvének eleget tehessen. A cigányprímás, ki már bóbiskolni kezdett, egyszerre csak felvillanyozódik, és azonnal rázendít a 'jó vendég' nótájára, nem kell azt külön megmondani neki, mert minden környékbeli úrnak jól ismeri az ízlését:
Kinek öt-hat szeretője nincsen,
Annak egy csepp esze sincsen...
És folyik a magyar pezsgő: zsidó és keresztény testvériesen megvannak egymás mellett a közös jókedvben, amíg hirtelen egy alaposan berúgott hadnagy lóháton be nem ront a terembe és feldöntve az útjába kerülő vizespoharakat, nagy hadonászással el nem ordítja magát: 'Ki a zsidóval!' De a földbirtokos, kezébe véve a pezsgősüveget, siet fogadni a víg cimborát és telt poharat nyújtva neki, ezzel nyugtatja meg: 'Igyál, öregem, épp ma reggel vágtam meg a zsidót.' A lovat is megitatja, majd pedig odahívja a cigányt és hegedűjébe önti a maradék bort, mire a szerencsétlen muzsikus elkezd siránkozni: - '" uram, ó királyom! (az egész Kelet felsorakozik), tönkretetted a szegény cigányt, mitevő legyek hegedűm nélkül?!' Amaz pedig odaadja neki utolsó bankóját. Erre mindenki megbékül; megint általános a jókedv, még a zsidó kereskedők is, kik pedig már alaposan megszeppentek, nevetnek. Azt lehetne képzelni, hogy a mosolygó Kohn Pinkász szíve mélyéből megveti ilyenkor a pazarló földesurat. Pedig dehogy! Éppen ellenkezőleg. Az ő szemében ez a nagyúr mindig a felsőbb lény marad, kinek presztízse még részegségében is megvan. (...) Az aranysujtásos huszártiszt olyan arisztokratikus csiszoltságot és előkelőséget jelent, melyet ő, meg van róla győződve, sohasem fog elérhetni. Szerencsére azonban van egy fia, ki budapesti gimnáziumban tanul; remélhető, hogy ez a drága csemete, vagy legalábbis ennek unokája, majdcsak megszerzi egy szép napon ezt a gyönyörű könnyedséget és ugyanazzal a bámulatos nemtörődömséggel fogja majd minden lelkifurdalás nélkül költeni a pénzt, mint ma ez a tiszteletet gerjesztő léha földesúr. Akkor aztán őt is úgy fogják majd bámulni, mint ahogy most ő csodálja a lovaglópálcás hadnagy urat!..."
Érdemes elgondolkodni, hogy mi a közös ebben a két idézetben - akár a cigányzenét sem mellőzve, amelyet egy asszimilációra még kósza ötletként sem érdemesített magyarországi népcsoport szolgáltat mindkét esetben, gondoskodván magyar mivoltunk eme kötelező kiegészítőjéről, ruházkodási metaforával élve: identitás-accessoire-járól. De ennél talán mégis fontosabb, hogy a két idézetből, mintegy mögöttes és hallgatólagos előfeltevés-rendszerként, kiolvasható a zsidó asszimilációnak - és a fortiori minden más (német, szlovák, ruszin, román, szerb, horvát stb.) népelem magyarrá válásának - a leírását és értelmezését latensen vezérlő közös séma, mely a jelek szerint független a két szöveg keletkezési körülményeinek, műfajának és célzatának rikítóan szembeötlő különbségeitől.
Formájára és szerkezetére nézve ebben a sémában - a séma két tagjaként - egy állandó és egy változó komponens jelenik meg egymással kölcsönhatásban: a "magyarság" egyfelől és a "zsidóság" másfelől. (A képletben természetesen a "zsidóság" szabadon helyettesíthető "németség"-re, "szlovákság"-ra, "románság"-ra, "horvátság"-ra stb.). Ha a séma működését nézzük, az asszimiláció döntő mértékben egyoldalú kölcsönhatásnak mutatkozik: a két kölcsönható fél közül az egyik (a "magyarság") olyan, eleve adott realitás, "kész", régtől való, szilárd és változatlan lényeg, értelemszerűen a maga szintén szilárd és változatlan adottságaival és tulajdonságaival együtt, amely az asszimiláció folyamatában mindvégig változatlan marad. A másik fél (a "zsidóság") ehhez a változatlan lényeghez hasonul, mégpedig úgy, hogy a maga - egyébként szintén régtől való és változatlan - adottságait és tulajdonságait (azaz a maga lényegét) mindenestül eldobja, és a "befogadó" nemzet által felkínált, számára eddig idegen adottságokat és tulajdonságokat, s ezek révén azt a lényeget, amely ezekben az adottságokban és tulajdonságokban nyilvánul meg, azaz a "magyarságot" magáévá teszi.
Ez az a bizonyos "teljes beolvadás", a sikeres asszimiláció, amelyről Romsics professzor írt abban a cikkében (Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez, Mozgó Világ, 2001. február), amely jelen írásom néhány héttel korábban itt megjelent előzményének (Az asszimiláció kívánatos mélysége, Magyar Narancs, 2012. november 22.) az apropója volt, s amelynek gondolatmenetét érzékelhetően ugyanaz a latens séma vezérli, mint két irodalmi szemelvényünk dramaturgiáját.
Mint ahogy általában is ez a séma - a generatív grammatikából vett hasonlattal - a mélystruktúrája az asszimilációról való gondolkodásnak és beszédnek, Szekfű Gyulától Németh Lászlón át Csoóri Sándorig, s ez alól még Bibó István sem "tiszta" kivétel. Pedig evvel a sémával rengeteg baj van, elméleti és gyakorlati, ismereti és erkölcsi szempontból egyaránt.
A gyüttment kétséges erkölcse
Kezdjük az utóbbival. Ebben a képletben az asszimiláció nem valamiféle semleges kémhatású, erkölcsileg közömbös dolog: ellenkezőleg, a sikeres "magyarrá válás" dicséretes teljesítmény, pozitív erkölcsi tett. Maga az asszimiláns fél viszont erkölcsileg leértékelődik: ha sikeresen váltott nemzeti identitást, ez annak az árulkodó jele, hogy korábbi identitása nem volt eléggé szilárd, ellenálló, kellőképpen "mély". A sikeres asszimiláns, a "mélyasszimiláns", ahogyan őt (Németh László terminológiai segédletével) korábban elneveztük, ugyebár jó asszimiláns: különösebb gond és fájdalom nélkül levetkőzi korábbi nemzeti-nemzetiségi identitását, s felölti az újat - esetünkben a magyart -, amelyben innentől fogva teljességgel otthon van. Az új identitás úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, nem is érti, hogy viselhette, ha ideig-óráig is, a régi rongyos horvát (német, szlovák, ruszin, román, szerb stb.) gönceit.
Igen ám, de a "másik oldalról" nézve ez annyit jelent, hogy az illető törzsökös horvátnak (az egyszerűség, valamint Romsics professzor horvát felmenői és Horvátországban született dédnagyapám, Vukits Márton csizmadia kedvéért legyen itt a "horvát" az általános asszimiláns példánk, az összes többi: németek, szlovákok, ruszinok, románok, szerbek és persze a zsidók képviseletében) - tehát törzsökös horvátnak viszont rossz volt, hiszen kellő mélységű magyar asszimilációja éppen azt bizonyítja, hogy horvátnak nem volt eléggé mélyen horvát. Izmosabb, egyben kényesebb identitástudatú horvátok ezért tekintenek némi idegenkedéssel, illetve furcsálkodva a Jankovics, Gyukics, Ipkovich, Vojkovics (valamint Romsics és Vukits) stb. nevet viselő magyarokra. Ezeknek valamelyik őse ugyanis magyarrá asszimilálódott, ami horvát szemmel nézve bizony azt mutatja, hogy elárulta (horvát) nemzetét, hűtlen lett szent (horvát) anyanyelvéhez, hazát cserélt (s hozzá nyilván szívet is: "horvátszívűből" "magyarszívűvé" műtötte át magát). Bűnös, mert megszegte a "horvátnak megmaradni" mindenek fölött való szent parancsát.
"Magyar szemmel" természetesen akkor válik észlelhetővé az asszimilációt kísérő erkölcsi ódium, amikor ellenkező irányban zajlik le a beolvadás, a "magyarság"-ot cserélik fel valami másra, például "horvátság"-ra vagy "románság"-ra.
Ezt a latens séma természetesen megengedi, hiszen a "magyar" ugyanúgy "elszlovákosodhat" - lásd például a "Hviezdoslav" néven alkotó szlovák költőóriást (1849-1921), aki lírai zsengéit, ezeket a magyar nyelvű hazafias verseket az 1860-as években még eredeti nevével, Országh Pálként jegyezte. Mint ahogy a "szlovák" is "elmagyarosodhat" - lásd a szlovák születésű, később "Petőfi" néven alkotó és publikáló magyar költőóriást (1823-1849). Hasonlóképpen operál a magyar antiszemita gondolkodás a "zsidóbérenc magyar" mellett az "elzsidósodott magyar" fogalmával - a latens sémával teljes összhangban, s enynyiben logikailag és pragmatikusan támadhatatlanul: az illető a maga szilárd és változatlan "magyarság"-át eldobta, és helyette a szintén szilárd és változatlan "zsidóság"-ot tette magáévá. (Hogy mármost ő mélyasszimiláns vagy hígasszimiláns zsidó, szintén érdekes és fontos kérdés, persze elsősorban "zsidó szempontból".)
Az ilyen - "magyar szemmel" nézve - fordított irányú asszimilációnak kétségkívül igen nagy az erkölcsi ódiuma, hiszen amíg idegenből magyarrá válni dicsőség, addig magyarból idegenné válni szégyen. Ha nem egyenest gyalázat: a megmaradás parancsolatának megszegése, nemzetárulás, hűtlenség az anyanyelvhez, haza- és szívcsere stb. Izmosabb, egyben kényesebb identitástudatú magyarok legalábbis így éreznek, ha Sekeres nevű horvátokkal, Kovac nevű szlovákokkal vagy Ciordasü nevű románokkal hiába próbálják őseik anyanyelvén - azaz magyarul - megértetni magukat. Horvát, szlovák vagy román szempontból persze semmi baj sincs a dologgal. Már hogy is volna - az ő ilyen nevű honfitársaik léte nemzetük vonzó, megtartó és magához hasonító erejének fényes bizonyítéka.
Azaz sémánk az asszimiláció leírása és értelmezése kíséretében szükségszerűen és, ahogy mondani szokás, "szervesen" generálja az erkölcsi megítélés kettős mércéjét: "hozzánk" asszimilálódni erény, "tőlünk" elasszimilálódni, "hozzájuk" - pontosabban: "azokhoz" - beolvadni bűn. Továbbá kétes fény vetül az asszimilálódó egyed, mondjuk így, erkölcsi állagára: azonosulhat-e új kollektív identitásával, mégpedig őszintén, feltétlenül és megmásíthatatlanul az a személy, akinek a régi identitásával való azonosulása, amint ezt éppen asszimilációja bizonyítja, szemlátomást nem volt őszinte, feltétlen és megmásíthatatlan. (Ebben az utóbbi összefüggésben egy újabb kettős mérce működését is konstatálhatjuk, hiszen német, szlovák, ruszin, román, szerb stb. származású magyarok esetében erről meg szokás feledkezni, zsidó származású magyarok esetében viszont nem nagyon szokás elfelejteni.)
Az asszimilációs sémával kapcsolatban súlyos gyakorlati problémák is felmerülnek, mivel az asszimilációs folyamatnak az a leírása, amelyet a séma generál, a tapasztalat, a "történelmi tények" oldaláról is kiigazításra szorul. Ugyanis egész egyszerűen az a helyzet, hogy amikor a zsidóság Magyarországon "magyarosodni" kezdett, a magyarországi "nemzsidóság" is még az elején tartott ennek a folyamatnak. Vegyük például a nyelvet: a 19. század első évtizedeiben igen sok zsidó tanul meg magyarul, azaz identitásváltásuk vagy legalábbis identitásváltási szándékuk kinyilvánításának a keretében új nemzeti nyelvre tesz szert, amely következő nemzedékük számára már maga az anyanyelv lesz. De ugyanebben az időszakban tanul meg magyarul Széchenyi István (szép sikerrel), Liszt Ferenc (neki gyengébben ment a dolog) és - tudatosítsuk végre már egyszer - Petőfi Sándor (akinek a magyar nyelvi képességei aligha szorulnak rá az én méltatásomra). Nos, egyikőjük anyanyelve sem volt magyar; azaz "a legnagyobb magyar", "a hírhedett zenésze a világnak" és "a nemzeti költő" mindhárman "asszimilánsok" voltak - legalábbis a sémánk kínálta értelmezésben.
Hasonulás a hasonuláshoz
De vegyük az identitásváltás legfontosabb jelképes kifejezését, a névmagyarosítást. Komlós Aladár előbb idézett tanulmányának 112. oldalán találjuk ezt az érdekes adatot: 1882-ben már a névmagyarosítás 52,58 százaléka a zsidókra esik, 1883-ban meg éppen 59,37 százalék. Ami ugyebár azt is jelenti, hogy a nevüket magyarosítók 47,42, illetve 40,63 százaléka nem zsidó volt, hanem német, szlovák, ruszin, román, szerb, horvát stb. asszimiláns, akik ezek szerint a zsidókkal egy időben nyilvánították magukat magyarnak. Azaz csupán később lett belőlük az a bizonyos "befogadó nemzet" (ahogy evvel a bárgyúságdíjnyertes frázissal hivatkozni szokás erre), amely aztán nagy kegyesen befogadja az újabb asszimilálódni igyekvőket; nagy szerencséjük, hogy volt, aki befogadja őket, és nem kellene elfelejteniük, hogy a zsidókkal együtt fogadták be őket.
Itt álljunk meg egy pillanatra, s tegyük fel az első hallásra talán képtelen kérdést: valóban volt-e, aki befogadja őket?
Sok baj van az asszimiláció leírását és értelmezését szinte öntudatlan automatizmussal vezérlő sémánkkal: kellemetlen erkölcsi következményekkel terhes, és a tapasztalat próbáját sem állja ki. Ezek a (kisebb) bajok viszont egy nagyobb baj, mondhatnánk a főbaj folyományai. Ez pedig a séma megvizsgálatlan fundamentuma, a nemzetről és a nemzeti identitásról ("nemzeti jellegről", "nemzeti karakterről" stb.) alkotott platonizáló-esszencialista felfogás, amelyben a nemzet, esetünkben a "magyarság" - mint előbb jellemeztük - eleve adott realitás, természeti tényekhez hasonló "kész", régtől való, szilárd és változatlan adottság, amely a külső hatásoknak ellenállva sohasem változik, és önmagával az időben (elvileg az idők kezdetétől az idők végezetéig: a magyar Ádám bűnbeesésétől a magyar Jézus Krisztus második eljöveteléig) azonos marad. Ebbe "olvadnak be" az odakintről, a nemzeten kívülről érkezők, akik mindenestül odakint hagyván régi önmagukat a felismerhetetlenségig egyneműekké válnak az "odabentiekkel", s innentől kezdve értelemszerűen ők is odabentiek, a "mi" részei. Vagy ha (miért, miért nem) nem sikerül nekik a beolvadás, legfeljebb külsődlegesen, "idegen testként" ékelődnek be a nemzet organizmusába, s akkor is csupán ideig-óráig.
Természetesen nincs olyan magyar - és nem magyar - történész, Romsics professzort eminensen beleértve, aki ennek a felfogásnak az alapján foglalkozna a nemzettel, a nemzettudattal és a nemzeti történelemmel. Hogy a nemzet új keletű történelmi alakulat, a 18. századi amerikai és francia forradalmak "találmánya", hogy az Európában a 19. századdal beköszöntő "nemzeti korszak" valójában a nemzetté válás (és a nemzetekké válás) korszaka, hogy az így létrejövő nemzetek népessége eredetére nézve mindenhol igen tarkabarka képet mutat, s arculatuk, ha beszélhetünk egyáltalán nemzeti fiziognómiáról, ezernyi változó és esetleges vonásból áll össze, s hogy a nemzet történetileg változékony és végső fokon múlékony "társadalmi tény" - mindez a történettudomány mai művelői számára magától értetődik. A különös csupán az, hogy a mindezzel tisztában levő történészek között is akad, aki, amint az asszimiláció témája kerül terítékre, reflektálatlanul visszacsúszik az előbb bemutatott atavisztikus nemzetképre, és hagyja, hogy a platonizáló-esszencialista séma legyen a sorvezetője.
Különösen annak a nemzet- és nacionalizmuselméleti "új hullámnak" a fényében tűnik ez nehezen érthetőnek, amely az 1980-as évek elején kezdődött el a nemzetközi történettudományban, és hullámverése máig sem ült el. Sokak, köztük Benedict Anderson, J. A. Armstrong, John Breuilly, Ernest Gellner, Miroslav Hroch, Anthony Smith, Partha Chatterjee és - hangsúlyosan nem utolsósorban - Eric Hobsbawm könyvei, bár különböző formában, mind a nemzet (a nemzet létrehozása és a nemzetté válás) projektjellegére irányították a figyelmet. A nemzet nem statikus tény, hanem dinamikus tevékenység, nem öröklött adottság, hanem megvalósítandó terv. Amiből az következik, hogy a nemzet létrejöttéhez, a "magyar" és a "magyarság" kikovácsolásához vezető folyamatnak minden résztvevője egy akkor még csupán tervként létező realitás eszméjéhez "asszimilálódott", és ez a realitás épp ennek az "asszimilációnak" a révén jött létre, s volt vele azonos.
A folyamat minden résztvevője - hangsúlyozzuk -, és evvel válaszolunk előbbi kérdésünkre: bármennyire meglepőnek tűnik, nem volt, aki "befogadta" volna az "asszimilálódni" igyekvőket, ugyanis nem voltak még magyarok, mert nem volt magyar nemzet, amely "befogadhatta" volna őket. Voltak persze (nyelvi-etnikai stb. értelemben) "magyarok", de - a nyelvi-etnikai nem magyarokhoz hasonlóan - nekik is "asszimilálódniuk" kellett: kivitelezni a magyarságprojektet, megalkotni magukból, mégpedig a többi, más etnikumú asszimilálódóval együtt a (nemzeti értelemben vett) magyart, és közösségüket, a magyar nemzetet.
Két bekezdéssel előbb az "asszimiláció" és a "befogadás" szót idézőjelben kezdtem alkalmazni. A fentiek fényében azt hiszem, világos, miért: ha mindenki asszimiláns, senki sem az. Úgyhogy (Könyves Kálmán királyt parafrazeálva) asszimiláció nincs, asszimilánsok nincsenek, róluk többé szó se essék. Nincs többé miről beszélni.
Ez akkor is érvényesnek látszik, ha arra a következtetésre jutunk, hogy ez a sokfelé és sokféle módon kivitelezett projekt a mi esetünkben - azaz Magyarországon - kudarcot vallott, vagy csupán a kudarcnál is rosszabb félsiker fokáig sikerült felvergődnie, oda is kínosan torz formában. (Lásd erre nézvést a cikkünk élén olvasható két irodalmi citátumban megjelenített magyarságeszményt.) Néhány évvel ezelőtt Tamás Gáspár Miklós Magyarok voltunk című cikkében (Élet és Irodalom, 2009. július 31.) igen meggyőzően érvelt amellett, hogy a "magyar" létrejöttét létrehozásként, a "nemzetprojekt" kivitelezéseként szükséges felfogni, majd legalább ugyanennyire meggyőzően bizonygatta, hogy a projekt nálunk kudarcot vallott, futamideje lejárt, mielőtt a projekt tárgyát: a magyart és a nemzetet sikerült volna létrehozni. Ami annyit tesz, hogy a projekt "asszimilációs szempontból" is sikertelen volt, vagy legfeljebb torz félsiker. A nemzetivé válni próbáló Magyarországon senkinek sem volt sikeres az "asszimilációja", a (nyelvi-etnikai) "magyarok" sem tudtak "hozzáasszimilálódni" a modern nemzethez, amely így aztán nem is jött létre. És ha így van, akkor a zsidókra mutogatni, bármiért őket okolni, asszimilációjuk sikertelenségét felhánytorgatni nem csupán erkölcstelen, hanem logikátlan is.
Vagy fogadjuk el, hogy nálunk nincs és nem is lehetett teljes asszimiláció, hogy mifelénk csupán részleges, felszínes, sekélyes és beteg "asszimiláció" (nemzetté válás) lehetséges, hogy nekünk még az "asszimilációnk" is kisállami-nyomorúságos. Ebben az esetben viszont ismét tartozunk annyival az erkölcsnek és a logikának, hogy rámutassunk: a zsidók ezt az asszimilációs szintet ugyanannyira sikeresen (vagy sikertelenül) teljesítették, mint az összes többi nem zsidó asszimiláns, beleértve a magyar asszimilánsokat is, azaz nincs miért hibáztatni vagy kárhoztatni őket.
Azaz végképp nincs többé miről beszélni.
Vagy talán jóval egyszerűbb ügy ez az egész: asszimiláció, disszimiláció, sikeres-sikertelen, híg, sűrű, sekély, mély, akármilyen? Nem arról van igazából szó, hogy Petőfi jó volt magyarnak, Herczeg Ferenc jó volt magyarnak, hogy mindenki jó magyarnak - csak zsidó ne legyen? Hogy amíg túl sok volt a beolvaszthatatlan és elnyomandó nem magyar Magyarországon (Szarajevóig), addig a zsidó is jó volt magyarnak, de amikor már alig volt beolvaszthatatlan és elnyomandó nem magyar (Trianontól), egyszeriben rossz lett magyarnak - és eltakarítandónak minősíttetett - az amúgy beolvadt zsidó? És hogy micsoda erkölcs és micsoda logika, ami ebből a "ténykérdésből" elénk sejlik?
Erről azért mégiscsak volna mit beszélni. Bár, ahogy körülnézek, nemigen érdemes.
