Továbbá: variálódik. A történet különböző (f)elmondásaiban három hajdani osztrák-magyar város verseng a nyelvórák helyszínének dicsőségéért: Pola (ma Pula, Horvátország), Trieszt (ma Trieste, Olaszország) és Fiume (ma Rijeka, Horvátország). Szentkuthy Elbert és Mészöly nyomán Triesztre szavazott; Ungvári Tamás szerint is (a Szentkuthy-féle Ulysses-fordítás 1986-os újrakiadásához csatolt utószavában) itt tanult Joyce-tól angolul Horthy - bár ő gondosan hozzáteszi: "a legendák szerint"; Esterházy Péter egy képvers-montázs-féle fölébe (ld. Bevezetés a szépirodalomba, 457. old.) a "James Joyce Horthyt tanítja angolra Fiuméban" szövegű mondatot illeszti címként; Békés Pál Nyelvlecke (1982) c. elbeszélésében Pola a helyszín. (Hogy mikor történt mindez, erről jobbára hallgatnak a történet variánsai.)
Mi az igazság mindebből?
Cserna-Szabó András remek gasztro-szkatologikus Ulysses-széljegyzetében, "A Bloom-féle vese és a titokzatos makk"-ban (Levin körút, 2004, 147. old.), magától Joyce-tól kapjuk meg a választ, aki Horthynak magyarázza el a dolgot, amikor 1916-ban viszontlátják egymást:
James Joyce dühbe gurult.
- Ember, hiszen maga is tudja, hogy a mi találkozásunk csak legenda - emelte fel a hangját. - Fikció. Soha nem történt meg. Valószínűleg a magyarok találják majd ki. Tudja, maguk szeretik a legendákat. A leendő kormányzó és a leendő nagy író találkozása kölyökkutya korában. Triesztben vagy Pólában. Romantikus szépelgés, a valósághoz semmi köze.
És ez a szomorú igazság. Bárhol keressük, a nyelvórák tényére nem találunk pozitív bizonyítékot. Nincs nyoma az egyébként a szerzőjük életrajzának legapróbb részleteit is alkotóan hasznosító Joyce-művekben, a Dublini emberektől az Ifjúkori önarcképen át az Ulyssesig, és a kései Finnegans Wake indeterminisztikus szöveghomályából sem látszik elővillanni ilyen irányú utalás. Nem tudnak a dologról a Joyce-levelezés vaskos kötetei, mint ahogy a vele foglalkozó visszaemlékezések: családtagok, iskolatársak, barátok, munkatársak, kiadók, szerkesztők, festők, írók, zenészek cikkei és könyvei sem. Ugyanígy a róla szóló biografikus feldolgozások sem, beleértve a kérdéses időszakot, Joyce "osztrák-magyar" éveit a lehető legtüzetesebben vizsgáló könyvet, John McCourt trieszti egyetemi tanár 2000-ben megjelent munkáját (magyar nyelvű változata: A virágzás évei: James Joyce Triesztben 1904-1920. Mihálycsa Erika ford., Savaria University Press, 2010).
Egyetlenegy utalás töri meg a témát övező egyetemes hallgatást a Joyce-szakirodalomban. Fáj Attila, a Genovai Egyetem magyar származású professzora egy 1973-ban megjelent cikkében ("Az Ulysses és a Finnegans Wake ihletői", Magyar Műhely, 1973. szept. 15., 65-77. old.) azt állítja, hogy "Joyce egyik legnevezetesebb magyar tanítványa, aki a legtöbbre vitte, Horthy Miklós tengerésztiszt volt Polában" (75. old.), nyilván valamikor 1904 novembere és 1905 márciusa között, amikor Joyce a polai Berlitz-iskolában tanított. Az állítás annál is meglepőbb, mivel Fáj professzor semmiféle forráshivatkozással, adattal, utalással, bizonyítékkal nem támasztja alá.
Hogy mégis honnan vette, erre egyetlen tippem van. Richard Ellmann 1959-ben megjelent monográfiájának (James Joyce) 192. lapján olvasható az a megállapítás, hogy a nyelvtanfolyamaival főként az ezernyelvű osztrák-magyar haditengerészet itt állomásozó tisztjeit megcélzó polai Berlitz-iskola (Pola volt a K. u. K. Haditengerészet fő kikötője és támaszpontja) "leghíresebb tanítványa ebben az időszakban Horthy admirális - ekkor még sorhajóhadnagy - volt, akiből később az egyik kisebb európai diktátor lett". Tehát az iskola tanítványa (vagy tanulója, pupil), de nem James Joyce-é - az ő nevét Fáj írta hozzá Ellmann megállapításához, s cikke ennek a kreatív félreértésnek a révén vált a legenda ősforrásává. (Horthy egyébként - ld. McCourt könyvét - horvát nyelvórákat vett az iskola egyik tanárnőjétől, Amalija Globocniktól - nyilván azért, mert alárendeltjei és matrózai többségükben horvátok voltak.)
Így hát a verdikt csakis ez lehet: James Joyce angoltanár nem adott angol nyelvórákat Horthy Miklós sorhajóhadnagynak. Bár vannak, akik úgy tudják, hogy - amint erről Marinov Ivántól, az urban legends szaktekintélyétől értesültem - közben mégiscsak előkerült egy pozitív bizonyíték, mivel - idézem - "az egyik Horthy unoka leadott egy számlaszerű papírt a nemzeti archívumba, amellyel igazolható a nyelvlecke ténye". Nos, ez a papír valóban létezik: Békés Pál ötlete volt, hogy az 1998-as Petőfi Irodalmi Múzeum-beli Bloomsday, a június 16-i Joyce-ünnep alkalmából hamisítsunk egy nyugtát, amellyel Joyce elismeri, hogy ennyi és ennyi koronát átvett Horthytól - mégpedig annak a nyelvleckének a fejében, amelyet Békés Pál a Nyelvleckében (1982) írt meg, abban a kísérleti prózaműben, amelyben az életrajzi legendát elsőként forgalmazta szépirodalmi mítoszként. A PIM szakemberei el is készítették a nyugtát, elláttuk a Horthy unoka eredetmondájával, és egy napra ki is állítottuk. Semmit sem igazol, csupán azt, amit Cserna-Szabó mondat Joyce-szal rólunk: a magyarok szeretik a legendákat - ezek szerint gyártani még inkább.
Különösen az olyanokat, amelyek kis híján igazak, majdnem-tények. Hiszen egy időben, egy városban lakott az angoltanár és a sorhajóhadnagy, ugyanabban az iskolában tanított Joyce, ahol a Horthynak horvátórákat adó Globocnik tanárnő - s akivel, mármint a tanárnővel, Joyce-ék meleg baráti viszonyt ápoltak. Azaz találkozhattak, még talán köszöntek is egymásnak - bár ennél szorosabb nemigen lehetett a kapcsolatuk, egy k. u. k. sorhajóhadnagy, magyar földbirtokos nemesember alkalmasint inkább kerülte, mintsem kereste egy ágrólszakadt, bizonytalan egzisztenciájú nyelvtanár társaságát. S ha mégis? Egyikük sem láthatta, sem önmagában, sem a másikban, hogy mi lesz belőlük: az angoltanárból a modernista prózaírás hol lepocskondiázott, hol mennybe menesztett fejedelme, a sorhajóhadnagyból a modern Magyarország hol megvetett, hol egekig magasztalt államfője. A valóságban nemigen tudtak volna mit kezdeni egymással.
De közös legendájuk post festum megszületéséhez ennyi azért éppen elég volt.
