Az akadémiai titkár a retorikai-poétikai kézikönyvek kívánalmait-kötelezvényeit minden részletükben betartva űzte a gyötrelmes lassúsággal telő időt a (jelenlegi nevén) Széchenyi téri épületben. Részleges idézés révén utalt a Vörösmarty-versre, s evvel bevonta (ma úgy mondanánk: letöltötte) a Szózat jelentésének az ő (Arany) költői szándékait erősítő vonatkozásait a maga költeményébe - ezt a poétikai eljárást, illetve eszközt nevezzük allúziónak. Egyben a részleges felcserélések és behelyettesítések révén a megidézett költemény emelkedett hangütését és magasztos közlendőjét a komikus hatás kiváltása érdekében a földközelien alantasba, a triviális köznapiság világába fordította le ("hazádnak" > "hasadnak"), mégpedig a stiláris lefokozás, az érzületi lesüllyedés-alászállás bathos (görög "mélység") néven ismert retorikai fogásának alkalmazásával.
A szó tömegművészei, a média szorgos munkásai manapság gyakran és szívesen élnek evvel a fogással. Ám az eredmény igen gyakran felemás, sőt kínos. Az első kínálkozó asszociációnak engedelmeskedő, átgondolatlan, vak és gépies allúzió - nap mint nap tucatszám találkozunk ilyennel - ugyanis megbosszulja magát, a megcélzott hatásnak éppen az ellenkezőjét váltja ki: alkotóját nevetségessé teszi, önnön akaratlan bathosának komikus céltáblájává süllyeszti le.
Lássunk néhány ilyen példát! Nem lesz velük nehéz dolgunk: minimális mértékű stiláris-retorikai kapirgálás szükséges, hogy fény derüljön rejtőzködő bathetikus lényegükre. Különösen igaz ez a nemzeti kánon költőitől allúziós célból kikölcsönzött idézetekre, úgyhogy velük kezdjük.
Érted haltak! Ezt a feliratot olvashattuk tavaly október 23-a táján a villamosmegállókban kiragasztott plakátokon, amelyekről 56 ifjú hőseinek fényképarcmásai néztek szembe a kései utódokkal. Hogy az utóbbiak közül hányan értették el a célzást, hányan tudatosították, hogy egy Petőfi-vers záró soraival kell, khm, szemantikai interakcióba hozniuk a felirat szövegét, ezt nemigen tudjuk megmondani. De akik "vették" az allúziót, azok közül nyilván többen is felfigyeltek ennek a szemantikai interakciónak a kockázataira, a plakát készítőinek szándékával ellentétes mellékhatásaira. A hősöket egy közös sírnak adják, / Kik érted haltak, szent világszabadság!, így szólnak a felirat nyomán a műveltebbek emlékezetéből felötlő sorok. Érted haltak, szólít meg a plakát - ezek szerint én, a megszólított lennék a "szent világszabadság"? Megtisztelő, ám elállnék tőle. És a nemzeti szabadság ünneplésére egyébként sem alkalmas ez a vers, hiszen szabadságvágyában annyira internacionális, hogy még nemzeti színeinket is félreteszi alkalmilag: versben a rabszolganépek, jármukat megunván, együttesen lépnek síkra, mégpedig, jól figyeljünk!, egy szokatlan és 1956 októbere-novembere táján viszonylag ritkán látható színű lobogó jegyében, pirosló arccal és piros zászlókkal. A plakát bathetikus öngólt lőtt: nézőjét kinevezte "szent világszabadságnak", és felszólította, hogy sorakozzék a nemzetköziség "piros zászlaja" alá.
Zöld gondolat bánt engemet. Komoly allúziós forgalma van ennek a világszabadságos Petőfi-versnek: a XIII. kerületi Hírnök c. orgánum február 21-i számában megjelent interjú címe Borszéki Gyula alpolgármester szavait idézi, aki ily módon nyilván a költemény címével, az Egy gondolat bánt engemet...-tel igyekezett szemantikai interakcióra lépni. Sajnos bathetikus eredménnyel: a kaján olvasó rögtön továbbírja az allúziót, mégpedig annak a szarkasztikus költői kérdésnek a jegyében, hogy netalán a zöld ágyban, zöld párnák közt halni meg riasztó lehetősége bántja az alpolgármester urat. De kevesebb kajánsággal és több komolysággal azt is megkérdezhetjük: ugyan miért bántja őt a "zöld gondolat", ugyan mi baja van a környezetvédelem és az ökológiai tudatosság eszmekörével az alpolgármesternek, aki - amint ez a cikkből kiderül - a nagyvonalú kerületi környezetvédelmi program egyik felelőse, s mindenképp lelkes és elkötelezett híve ennek a gondolatnak.
Hát igen. Az ilyen allúzióra is áll a mondás: elsőre jó ötletnek tűnt...
Dunának, Oltnak egy a hangja. Másik kanonizált klasszikus, Ady Endre verssora. Sebő Ferenc népzenei műsorának volt a címe, idén február 18-án, a Bartók rádióban. Az utalás értelme nyilván valami pozitív üzenet lenne a Kárpát-medence népzenei örökségéről. De - ahogy allúziók esetében ez már lenni szokott - a letöltést nem szűri meg semmi, az utalás az idézett vers teljes jelentéskontextusát játékba hozza. Egyebek között az Ady-vers következő sorát, illetve ennek a sornak a jelentését, amely éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit az idézett verssor lenne sugallni hivatott: közös népzenei örökségünk "hangja" ezek szerint nem a diadalmas élet himnusza, hanem - éppen ellenkezőleg - morajos, halk, halotti hang.
Gyakori eset, hogy az allúzió nem szépirodalmi szöveget, hanem más típusú kötött nyelvi elemeket hasznosít: közmondások, szállóigék, szólások, rögzült nyelvi fordulatok, közhelyek szolgálnak nyersanyagául. Hogy a bathos veszélye az ilyen esetekre is leselkedik, erre hoznék még néhány példát.
A temetők pótolhatatlan emberekkel vannak tele. Evvel a szállóigével búcsúztatta a minap az ATV-ben Bánó András Garas Dezsőt, s ugyanevvel parentálta el a pap Gyöngyössy Zoltán fuvolaművészt a temetésén. Igen, szállóige, De Gaulle francia köztársasági elnöktől származik, akitől egy vele készült interjú során ezt kérdezte az újságíró: - Elnök úr, ön pótolhatatlannak érzi magát? De Gaulle felhorkant: - Pótolhatatlannak? Ugyan, kérem. A temetők pótolhatatlan emberekkel vannak tele. - Amiből, ugyebár, kiderül, hogy a mondás épp az ellenkezőjét jelenti, mint használói vélik: senki sem pótolhatatlan, mindenki pótolható. Nekrológban alkalmazni, bizony, a bathos öngólja, ráadásul az elhunyt emlékét is sérti.
Cigányúton a magyar film?, olvassuk a Heti Válasz március 8-i számának a címlapján. A kérdés a Fliegauf-film témájára, a cigányság mai helyzetére és sorsára utal, az allúzió eszköze pedig a "cigányútra megy" szólás. Első pillantásra ez az allúzió is jó ötletnek tűnik, de némi kapirgálás árán kiderül, hogy mégsem az. Ugyanis a "cigányútra megy" kifejezés azt jelenti, hogy valaki valamit félrenyel, a falat a nyelőcsöve helyett a légcsövébe kerül, amit aztán megpróbál görcsösen felköhögni-felhörögni. Hogy mármost ki nyelte félre a magyar filmet, s ki akarja felköhögni-felhörögni, vélhetőleg azért, hogy aztán kiköphesse, erről a Heti Válaszszerkesztőségében talán többet tudnak.
A legszebb, legmulatságosabb, legbathetikusabb eseteket persze az önkéntelen, akaratlan és szándékukban vétlen allúziók produkálják. Íme egy példa erre, slusszpoénként.
Királyok, hercegek, grófok. Ez könyvcím, Dénes Tamás, Hegyi Iván és Lakat T. Károly nemrég megjelent munkájáé, amelyben a magyar futball aranykorát írták meg. Mint a könyvbemutatón Csányi Sándor, az MLSZ elnöke elmagyarázta, királyok a Puskásék voltak (hja, kérem, Rákosi alatt még lehetett), aztán jött a hercegek kora, Albert, Mészöly, Bene és Göröcs, majd a grófoké, Nyilasi, Détári, Garaba (Kádárék alatt már csak erre futotta). Hogy mostanában mely korszakát éli a magyar futball, a kisnemesekét, a törpebirtokosokét vagy a röghöz kötött jobbágyokét, erre nem tért ki az elnök úr.
Mint ahogy a jelek szerint azt sem vette észre senki, hogy a könyv címe idézet, mégpedig a Fel, vörösök, proletárok kezdetű munkásmozgalmi dalból, amelynek utolsó sorai így hangzanak: Világot megváltó szabadság / Zászlaját fújja a szél, (a zászló színére nézve a Petőfi-vers korábban idézett sora, lásd fentebb, nyújt eligazítást) / Éljenek a kommunisták / És a nemzetköziség!
Arra persze gondolni sem merünk, hogy talán nagyon is észrevették, de józan óvatosságból ennek a titkos allúziónak a révén, tehát igen körmönfont módon, hívják fel a figyelmünket arra az összefüggésre, hogy mennél vadabb volt Magyarországon a kommunizmus, annál jobb volt a foci, a kommunizmus fokozatos megszelídülése viszont együtt járt a foci leromlásával, a kommunizmus kimúlásával pedig a magyar futball is kénytelen volt lehúzni a redőnyt.
Akárhogy is van, ez a régi-régi orosz forradalmi dal, amely aztán a Magyar Tanácsköztársaság afféle nem hivatalos himnusza vagy indulója lett 1919-ben, további allúziós lehetőségeket rejt magában. A szerzőhármas folytathatná futballtörténeti művét, s a második kötetben megírhatná, hogyan tették tönkre a magyar futballt azok, akik nem a fociért, hanem a fociból élnek - kötetcímnek önként adódik a Királyok, hercegek, grófok kezdetű versszak második sora: Naplopók és burzsoák. És ha netalántán egy harmadik kötetre is futná az erejükből, amelyben a megoldásra, a gátló tényezők és akadályok elsöprésére, a gáncsoskodók meghátrálásra késztetésére, a magyar futball újjáélesztésére tennének radikálisan hatékony, egyben profetikus hevületű javaslatot, kötetcímnek megtenné a versszak harmadik és negyedik sorában megfogalmazott hathatós fenyegetés: Reszkessetek, mert feltámad / Az elnyomott proletár!
(Tudniillik, ha ez így megy tovább - fociügyben.)
