Igaz, a cím nyilván valamiféle általános jelképpé akarja avatni a látottakat, ezért a szimbolikus töltetű és általános érvényű "valahol Európában".
Ám a kifejezés formája mégis kapirgálásra csábít: nem lehet, hogy a "valahol Európában" kifejezést más is használta Radványi és munkatársai előtt? Azaz netalán célzatos idézettel van dolgunk, s hogy az idézet valamiféle rejtett utalást vagy - szakszerűen fogalmazva - allúziót is tartalmaz?
Olvasóim persze máris tudják, ha másból nem, hát már abból is, hogy egyáltalán feltettem a kérdést, hogy "igen" a válasz, a "valahol Európában" valóban idézet és allúzió. De talán kíváncsiak az útra, amely ehhez az "igenhez" vezet, s velem maradnak néhány percre.
Távolabbról kell kezdenem. Radványi Géza (1907, Kassa - 1986, Budapest) élete java részét szó szerint "valahol Európában", azaz Magyarországtól távol élte le, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban és Németországban működött. Csupán két hosszabb időszakot töltött itthon, 1939 és 1947 között, illetve 1977-től, amikor hazatelepült.
Ebben bátyjára, Márai Sándorra hasonlított: mindkét Grosschmid fivér (dr. Grosschmid Géza kassai jogtudor fiai, Sándor, aki Máraira, s öccse, Géza, aki Radványira változtatta a család szászországi eredetére emlékeztető német "Grosschmid" nevet) az önkéntes száműzetés jegyében élte le élete javát, valahol máshol, valahol Európában.
Vagy - Márai esetében - még messzebb, Amerikában. Ez persze az ő második - és végleges - emigrációja volt. Bennünket viszont ezúttal az első európai száműzetés érdekel inkább, az 1919-et követő tíz év, amelyet Németországban és Franciaországban töltött el a Tanácsköztársaság idején tanúsított lelkes forradalmi magatartása esetleges következményeit elkerülni igyekvő fiatal újságíró-palánta. A húszas évek voltak ezek - az egyetlen igazán modern évtized, amint ezt John Lukacs megjegyezte -, s Márai ott lehetett az időszak tektonikus rengéseinek mindkét epicentrumában: Berlinben és Párizsban.
Hogy mit szűrt le magának ebből a szellemi és társadalmi forrongásból, arról az Egy polgár vallomásaiból tájékozódhat az olvasó. Mi csupán két irodalmi élményére utalnánk: Márai magyar szellemi emberek közül alighanem elsőként figyel fel a prágai ismeretlenségben 1924-ben elhunyt Franz Kafka korszakos jelentőségére, akinek kéziratban maradt regényeit ekkor adják ki Németországban. De felkelti érdeklődését az évtized másik nagy alakja, a két világháború között Párizsban élő önkéntes ön-száműzött James Joyce is, aki 1922-ben megjelent Ulyssesével ekkor már a modernista évtized ikonja és idoluma. 1930-tól kezdve több Márai-cikk jelenik meg - majd lappang kiadatlanul és elfeledve jó fél évszázadon át -, amelyek tárgya a dublini íróóriás, aki Párizsban él önkéntes száműzetésben (Ujság, 1930. április 26.). Márainak személyes emlékei is voltak róla (Pesti Hírlap, 1939. május 24.):
Gyakran láttam őt, a csaknem vak költőt, párizsi utcákon, amint fekete szemüveges arcát az ég felé tartva botorkált, ismeretlen célok felé; komoly, sápadt és sovány arcán megfeszült vonások, a figyelem kifejezése.
Ennek a cikknek - "Joyce és az értelem" volt a címe - irodalomtörténeti érdekessége is van: szerzője - magyar nyelven az elsők között - beszél (és nagyjából ma is érvényes megállapításokat tesz) Joyce utolsó, talányos nagy művéről, a Finnegans Wake-ről (1939). A könyvvel már korábban is foglalkozott egy 1931-es cikkében ("Joyce", Brassói Lapok, 1931. június 4.), amelyben arról tudósított, hogy az akkor még félkész magnum opus egyik részlete, az ún. Anna Livia Plurabelle-epizód megjelent francia fordításban. Márai itt - mintegy mellékesen, akaratlanul és tudtán kívül - egy megdönthetetlen elsőbbségi rekordot is beállít. Ismerteti, hogy a szövegét Joyce felügyelete alatt egy hattagú irodalmár-csoport, amolyan bizottságféle fordítja franciára, és a bizottság összetételét felsorolva megemlíti, hogy tagjai között van egy Samuel Beckett nevű, ír származású tanár. Tessék megjegyezni: Márai, Brassói Lapok, 1931 - magyar nyelvű szövegben ekkor és itt jelent meg először nyomtatásban a Godot-ra várva (majdani) szerzőjének a neve, s ezt a szöveget Márai Sándor írta!
Hogy Márait, az önkéntes száműzöttet mennyire foglalkoztatta, mégpedig szinte halála pillanatáig James Joyce, a modern írás nagy emigránsa, hogy pályafutásuk milyen párhuzamok mentén és milyen ellentétektől elválasztva zajlott "valahol Európában", erről talán egy másik alkalommal. Visszakanyarodva témánkhoz - idézet és allúzió-e a Valahol Európában filmcím? -, Márai Joyce-nekrológjából kell idéznem ("A varázsló halála", Pesti Hírlap, 1941. jan. 16.):
A varázslót James Joyce-nak nevezték; Dublinben született; de szülővárosa nem örült túlságosan ennek. Volt papnövendék, majd orvos, énekes szeretett volna lenni. Négy könyvet írt, s végül varázsló volt, valahol Európában.
Valahol Európában...
Észrevette-e Márai, hogy öccse filmjének a címe az ő hat évvel (és egy világháborúval) korábban írott nekrológjából vett idézet, s - Joyce-szal összefüggésben - a szellemi emigránslétre utal? Nem tudjuk, nincs rá adat. A filmet viszont látta, sőt véleményt is nyilvánított róla, 1947-es naplójának egyik decemberi bejegyzésében. Ha öccse elolvassa, amit bátyja a filmjéről írt, nem lett volna boldog tőle:
Géza öcsém filmje, a Valahol Európában, egyveleg a "Zendülők" [Márai 1930-ban megjelent regénye. - T. F.] és A Pál utcai fiúk elemeiből. Ez nem lenne baj. Nagyobb hiba, hogy Géza "csak" tehetséges, de nem elég művelt és fegyelmezett a tehetségéhez. A kompromisszum, amelyet munkájával köt, rosszhiszemű. Nem a műfajjal köt kompromisszumot, hanem a helyzettel. Ezért unalmas a film. S túlzott, aránytalan. A mérték a tehetség egyik neme. Ez hiányzik az öcsémből. (A teljes napló - 1947. Budapest: Helikon, é. n. [2007], 325. old.)
De ekkor már ez sem volt igazán érdekes: az 1948-as év mindkettőjüket Magyarország határain kívül találta.
Valahol Európában.
