Az első úgy szól, hogy 1. a zsidók asszimilációja Magyarországon sikertelen, sekélyes, nem kellő mélységű stb. volt. A másik két állítás evvel valamiféle, bár nem mindig világos logikai összefüggésben áll. 2. Az 1918-19-es forradalmakban a zsidók jóval számarányuk felett képviseltették magukat a forradalmi kormányokban, és ezek hatalmi apparátusában - a vélelmezhető logikai összefüggés itt az, hogy a forradalmakat (amelyek ugyebár nagyon rossz dolgok) a sikertelenül asszimilált zsidók csinálták, mégpedig éppen azért, mert asszimilációjuk sikertelen volt. 3. Közvetlen összefüggés van a zsidók asszimilációjának a sikertelensége és a trianoni katasztrófa között - magának az összefüggésnek a jellege az ambivalencia homályában marad, ugyanis nem világos, hogy a zsidók asszimilációjának az 1918-19 előtti sikertelensége vezetett-e Trianonhoz - azaz a sikertelenség Trianon oka -, vagy 1918-19 után, Trianont követően vált végképp sikertelenné az asszimilációjuk - azaz a sikertelenség Trianon következménye.
Ezeket az állításokat venném szemügyre igazságtartalmuk és logikájuk szempontjából, valamint megvizsgálnám - szakkifejezéssel élve - implikátumaikat: mi az, amit kimondatlanul is tartalmaznak, és mi következik ezekből a tartalmakból. Hogy ezeket az állításokat - minden más állítással egyetemben - helytelen volna készpénznek venni, és magától értetődő igazságként kritikátlanul magunkévá tenni, ebbeli meggyőződésemben maga Romsics professzor erősít meg. Egyik régebbi cikkében, személyes hangú memoárfélében, amelyet "Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez" címmel tett közzé a Mozgó Világ 2001. februári számában, ezt írja magáról, s a maga gondolkodói habitusáról: "...[kialakult] bennem, hogy első hallásra minden állítást kétkedve fogadjak, hogy mindig és mindennek a fonákjára is kíváncsi vagyok..." Nos, én is az ő szellemében járok el, amikor szemügyre veszem azokat az állításokat vagy tételeket, amelyek a jelenlegi "Romsics-vita" vagy "antiszemitizmus-vita" voltaképpeni tárgyát képezik, azaz kétkedve fogadom ezeket az állításokat, s közben kíváncsi vagyok a fonákjukra is.
Ebben is nagy segítség ez a tizenkét évvel ezelőtt megjelent írás, ugyanis Romsics professzor, miközben cikkében felidézi a Magyarország története a XX. században (1999) című könyvének megjelenését követő vitákat, egyben tömör formában megismétli könyvének azokat a tételeit, amelyek körül a jelenlegi vita is forog. Idézem: "...írtam a zsidóság társadalmi szerkezetéről, kiugróan magas reprezentációjukról vegyes értelmiségi szakmákban, s a két forradalom, de különösen a Tanácsköztársaság vezérkarában játszott döntő szerepükről. (...) Én - Szekfűhöz, Erdeihez és Bibóhoz hasonlóan - ma is azt gondolom, hogy a magyarországi kapitalista fejlődés nem hozott létre egységes, belülről integrált modern polgári társadalmat. ...[nem] tagadom az asszimiláció, a teljes beolvadás lehetőségét. Furcsa is volna, ha éppen én tenném ezt - ezzel a névvel és a délszlávok, valamint a magyarok mellett olasz és szlovák ősökkel is a felmenőim közül." (38. o.)
Majd a Frangepánok, Zrínyiek és Jurisics Miklós példáját idézi, amely az identitásváltás és a teljes beolvadás lehetőségét jelzi. Ám szerinte "a zsidóság asszimilációjának tömeges sikertelensége ennek ellenére ténykérdés. Talán - mint Széchenyi prognosztizálta - azért, mert túl sokan voltak és túl hirtelen érkeztek, talán - mint Bibó valószínűsítette - azért, mert a befogadó közeg, a magyar középosztály túl gyenge, túl heterogén és túl kulturálatlan volt. De legvalószínűbb, hogy ezért is, azért is és Trianonért is." (39. o.)
Történelmietlen történészkedés
Kezdjük a legvégén: "a zsidóság asszimilációjának tömeges sikertelenségén", amely Romsics szerint "ténykérdés".
A "sikertelenség" természetesen ún. viszonyfogalom: valaminek a sikertelenségéről csupán akkor beszélhetünk, ha szembe tudjuk állítani egy vele összehasonlítható, azonos kategóriába tartozó másvalami sikerességével. Azaz a sikertelen asszimilációjú zsidók mellett kell olyan magyarországi embercsoportnak, lehetőleg többnek is lennie, amelynek - a zsidókkal szemben - sikeres volt az asszimilációja.
A jelek szerint voltak ilyen embercsoportok, illetve emberek, Romsics is erre hozza fel Zrínyi, Frangepán és Jurisics példáját. Ami persze rossz, mert történetietlen példa, s mint ilyen, rövid kitérőre késztet bennünket.
A beolvadás, asszimiláció stb. a modern kor fogalma és gyakorlata, ugyanis nemzeti identitásváltást jelent. Ehhez pedig elsősorban nemzet szükségeltetik, mégpedig lehetőleg - bár nem mindig kötelezően - kettő, az egyik, amelyikbe beolvadunk, a másik, amelyikből kiolvadunk. Zrínyinek a 17. században egyik sem állt a rendelkezésére: sem horvát nemzet, sem magyar nemzet nem volt még akkoriban. Létezett persze "a magyar nemzet", de ez a Magyar Királyság nemességét jelentette, amely politikai státusa révén egynemű, nyelvi-kulturális (azaz etnikai) tekintetben viszont rendkívül heterogén közösség volt (és ez az utóbbi senkit sem zavart, mert politikai szempontból semleges tényező volt). Zrínyi Miklósnak ehhez a "magyar nemzethez" - amelynek egyébként Szigeti veszedelem című eposzát ajánlotta: "Dedicálom ezt az munkámat magyar nemességnek, adgya Isten hogy véremet utolsó csöppig hasznossan neki dedicálhassam: áldozhassam." - nem kellett asszimilálódnia, ugyanis családja státusából következően a magyar nemességbe született bele. Továbbá: ettől teljesen függetlenül és evvel semmiféle feszültségben nem álló módon horvát nációjú (azaz születésű) volt, valamint birodalmi gróf (ezt a címet ugyanis nem a magyar király, hanem a német-római császár adományozta). Tehát a modern "identitáspolitikai" elmélet szemszögéből Zrínyinek, horvát, magyar és "német-római" lévén három "kollektív - ha tetszik: nemzeti - identitása" volt.
Ez persze történetietlen képtelenség, sem Zrínyi, sem környezete sem volt annak tudatában, hogy neki három különböző és egymással potenciálisan konfliktusban álló identitása van, hiszen mindháromba beleszületett, azaz "természettől fogva" volt horvát ember, magyar nemes és német-római birodalmi gróf. Mint ahogy annak feltételezése is képtelenség, hogy Zrínyi Miklós - afféle mai tétova, identitásbizonytalanságtól, netalán identitászavartól gyötört lélekkel - egy ideig ide-oda hányódott ezek között az identitások között, majd gondos mérlegelés után úgy döntött, hogy ő - Romsics professzor szavaival - a teljes beolvadást választja, azaz ettől fogva ő elsősorban, sőt kizárólag magyar.
Úgy vélem, jobban járunk, ha a jelenkorhoz közelebb eső időszakból vesszük példáinkat a modern értelemben vett asszimilációra - azaz a nemzeti identitásváltásra vagy identitáscserére. Vegyük például szemügyre az itt következő névsort: Áder, Borcsa, Csurka, Dolezsál, Gerevich, Grespik, Gyurgyák, Gyurcsány, Hoffmann, Hóman, Jankovics, Jeszenszky, Lezsák, Makovecz, Marosán, Navracsics, Novák, Ostenburg-Moravek, Simicska, Schamschula, Stumpf, Szakasits, Szájer, Torgyán, Pokorni, Mádl, Schmitt, Stromfeld, Zsilinszky.
Mély- és hígasszimilánsok
Nos, azok a magukat magyarnak tudó, magukat magyarként meghatározó személyek, akik ezeket a neveket viselték, viselik a modern kori Magyarországon, egytől egyig mind asszimiláns származásúak. Azaz valamelyik - időben távolabbi vagy közelebbi - felmenőjük (az apai ágon, persze, ahol a név öröklődik) kollektív identitást váltott. Nyilván voltak közöttük, akiknek esetében ez reflektálatlanul, szinte észrevétlenül, amúgy "természetesen" zajlott le (a magyar faluba beköltözött horvát apa még inkább horvátul, a fia viszont már inkább magyarul beszélt, az iskolában is ezen a nyelven tanult meg minden szükségeset szép magyar hazájáról). De voltak sokan, különösen az időben hozzánk közelebbi modern nemzeti fázisban, akiknél ez tudatos döntés folyománya volt - és ők önmagukban és környezetükben is tudatosították, hogy evvel kiváltak abból a nemzetből, nemzetiségből, etnikumból, amelyhez eredetileg tartoztak, s amelytől a nevüket kapták, azaz megszűntek németnek, szlováknak, ruszinnak, románnak, szerbnek, horvátnak stb. lenni, és beolvadtak a magyarságba.
Semmiképp sem lenne helyes, ha kétségbe vonnánk az ebbe a körbe tartozók asszimilációjának sikeres voltát - beolvadásuk maradéktalan, befogadásuk teljes és feltétlen, leszármazottaik mindannyian jó magyar emberek. Törzsökös magyarnak, fajmagyarnak, Emese ágyékából fakadtnak persze nem nevezném őket, hiszen bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, nevük a tanúság, hogy ők bizony csupán kakukktojások turulmadarunk fészkében. Talán Németh László terminológiaalkotási elmeéle segíthet ki ebből az identitáslogikai kutyaszorítóból: ők a mélyasszimiláns magyarok (szemben - értelemszerűen - a hígasszimilánsokkal).
Meg kell becsülnünk őket. Hiszen - hogy egyetlen, bár eklatáns példát idézzek - ők voltak túlsúlyban abban a csapatban, amely kivívta az újkori Magyarország egyetlen, egyben világraszóló diadalát, a londoni 6:3-at: a mélyasszimiláns Grosics, Buzánszky, Zakariás és Bozsik, s a még mélyebb, mert nevét is megmagyarosító Puskás (akit eredetileg Purczeldnek hívtak) és Hidegkuti (akinek felmenői a Kaltenbrunner névre hallgattak). Magyarok voltak, visszavonhatatlanul és rendíthetetlenül - szemben a hígakkal és sikertelenekkel.
Vagy talán mégsem ilyen sikeres - azaz kellő mélységű és visszavonhatatlan - a mélyasszimilánsok asszimilációja?
Akadnak példák egyéni életutakra, amelyek mintha ezt sugallanák. Itt van például Gogolák Lajosnak (1910-1987), a két háború közötti korszak neves publicistájának és történészének a - mondjuk így - identitástörténete. (Emlékét néhány éve Nóvé Béla élesztgette a Holmi 2001. márciusi és áprilisi számában, Gogolák visszaemlékezéseinek a közreadásával.) A pozsonyi születésű, szlovák-német-magyar családi, pontosabban nemzetiségi-etnikai hátterű fiatalember Szekfű Gyula patronáltjaként kezdte, a Bethlen István kreálta Magyar Szemlében jelennek meg első írásai. Eleinte konzervatív, katolikus és "prohászkista" szellemben ír. Később radikálisabb népi irányra vált át. A "népi magyar kérdéseknek" és "a magyar lélek ébresztésének" elkötelezettjeként egy alkalommal szükségesnek tartja leszögezni (lásd recenzióját: Gogolák Lajos: Európai költők antológiája. Korunk szava, 1938. április 16.), hogy Radnóti verseinek nem sok köze van a "népi és talajszerű magyar szabadsággondolathoz". Gogolák egyébként ekkoriban már egyre harciasabban német- és náciellenes: bátor cikkeket ír Pethő Sándor Magyar Nemzetébe. 1940-ben a nem kifejezetten "népi és talajszerű magyar" Cserépfalvival adatja ki - a Kék Könyvek sorozatban - Pánszlávizmus c. könyvét. Az 1945 és 1956 közötti időszakot újságíróként, majd olvasószerkesztőként végül is baj nélkül megússza: még arra is van érkezése, hogy 1949-ben újabb cikket írjon Radnótiról, ekkor már persze az új idők új - talajszerűségmentes - népi szellemében (lásd Gogolák Lajos: Radnóti Miklós. Politika, 1949. március 26.) Majd 1956-ban elhagyja az országot, és hamarosan a szlovák nyelv, irodalom és történelem tanára lesz a bécsi egyetemen. 1963 és 1972 között egy müncheni kiadónál megjelenteti német nyelven írott magnum opus-át, az Adalékok a szlovák nép történetéhez c. háromkötetes történettudományi összegzést.
A magát hol szlováknak, hol osztráknak mondó bécsi történészprofesszor ezután még tizenöt évig élt és dolgozott, 1987-ben hunyt el. Sírkövén - mint ahogy főművének a címlapján is - ez a név olvasható: Ludwig v. Gogolak.
Radnóti Miklós maga végezte el sírfeliratának megszerkesztését, az önazonosítás végső nyelvi aktusát. Az ún. Bori notesz első lapján olvasható, amely a M. Kir. Honvédség állományába tartozó törzsökös, illetve mélyasszimiláns magyar keretlegények által 1944-ben meggyilkolt zsidó munkaszolgálatos tetemének exhumálásakor került elő: "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza".
Ludwig von Gogolak és Radnóti Miklós magyar költő... Vajon melyikük asszimilációja volt "sikeresebb", azaz kellőképpen mély ahhoz, hogy visszavonhatatlan legyen? Vajon melyikük nyerne a "népiség" és "talajszerűség" versenyén, ha hirdetnének ilyet?
A nemzetből ki s be
Egyéni életutak, egy "sikeres" és egy "sikertelen" asszimiláns párhuzamos életrajzai voltak ezek, úgyhogy talán nem kellene túlzottan általános következtetéseket levonnunk amúgy sokatmondó kontrasztjukból. De kollektív egységek, nagyobb társadalmi csoportok táján sem kell sokáig keresgélnünk, hogy kételyeink támadjanak sikeres és sikertelen asszimiláció megkülönböztethetősége, sőt ennek a megkülönböztetésnek a logikai tarthatósága és ismereti haszna ügyében.
Vessünk egy pillantást például arra a valamelyest paradox tényre, hogy miközben a maga magyarságára ideologikusan és propagandisztikusan igen következetesen támaszkodó, a "magyart" minden lehetséges hatalmi összefüggésben privilegizáló Horthy-rendszer kulturális miliőjében - a tömegkultúrában és a "hivatalos" magaskultúrában egyaránt - lépten-nyomon az idegennel, a keverttel és a felhígulttal - a "jöttmagyarral" - szembeállított "igazi", "törzsökös", "tiszta" és "mély" magyarság eszméjét, képzetét és ikonvilágát valorizálták, a rezsim politikai és katonai bázisát szembetűnő mértékben egy "jöttmagyar" csoport, a magyarországi németség képezte. A politikusi és katonatiszti elit tagjai között nagy számban találunk (nyilván a "sikeresen asszimiláltak" kategóriájába tartozó) német származásúakat. Gömbös Gyula miniszterelnök felmenői túlnyomórészt németek voltak, Imrédy Béla német család sarja volt (Gogolák Lajos előbb említett visszaemlékezése szerint egy Heinrich nevezetű megnemesített német-magyar patríciuscsaládból származott, elődei vasnagykereskedők voltak), tudjuk, némi sikertelenasszimiláns-beütéssel a családfán, amely azután politikai bukásához vezetett. Ugyanebben a körben találjuk a "félmagyarosított" nevet viselő Keresztes-Fischer (1929-ig Fischer) Ferenc belügyminisztert és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert is.
A horthysta szoldateszka magyarságba sikeresen beolvadt németjei közé tartozott sok magas rangú katonatiszt, köztük Jáhny (eredetileg Hautzinger) Gusztáv vezérezredes, a Don-kanyarban megsemmisült II. magyar hadsereg parancsnoka, Beregffy Károly vezérezredes, 1944 őszétől nyilas hadügyminiszter, aki 1919-ben még Berger Károly néven vitte századosi rangra a Vörös Hadseregben, valamint az 1942-es újvidéki "razziát" vezénylő Feketehalmy-Czeydner (eredetileg Zeidner) Ferenc vezérezredes, és felettese, Szombathelyi (1934-ig Knausz vagy Knauz) Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök. (1945 után háborús bűnösként perbe fogták őket. Az ügyüket tárgyaló népbíróság mind a négy főtisztet halálra ítélte; az ítéleteket végrehajtották.)
Ezeknek a magyaroknak - katonáknak, politikusoknak és egyéb civileknek - egy része a hitlerista hatalomátvétel és a Harmadik Birodalom politikai és katonai sikerei láttán, (freudi terminológiával) az elfojtott családi (nemzetiségi-etnikai) eredetet mintegy a cenzorán átengedve, áttette azonosulását a magyar nemzeti ügyről a németre. Mint tudjuk, katasztrofális következményekkel: elsősorban ez volt az a katonatiszti réteg és politikusi csoport, amelyik Horthy kiugrási kísérletekor a kormányzóhűség helyett a Führerhűséget (azaz a magyarhűség helyett a némethűséget) választotta, s evvel tevékenyen hozzájárult a fegyverszünet meghiúsításához, Szálasi hatalomátvételéhez és az ország végromlásba döntéséhez.
Tanulságos, hogy ezek közül az emberek közül sokan "visszanémetesítettek", azaz hivatalosan is újra felvették eredeti német nevüket, amelyet névmagyarosításuk előtt viseltek. Kunszery Gyula, a korszak bátor antifasiszta hírlapírója (egyébként maga is "beolvadt" volt, eredetileg Kunczernek hívták), a Magyar Nemzetben 1939-ben Neoankerschmidtek című cikkében írt erről, s a szót később is használta náciellenes publicisztikájában, amíg be nem fogták a száját. Németh Lászlót ugyanez a - saját szavaival - "megdöbbentő jelenség", "a német származásúak nyílt, tömeges visszanémetesedése, a disszimiláció" késztette a - mint évtizedekkel később elismerte - "sok tekintetben hibás" Kisebbségben megírására.
Erre a disszimilációra - amelyre Tildy Zoltán miniszterelnöknek a több százezer "hűtlen" németnek minősülő magyar állampolgár Németországba deportálásához vezető 1945. december 29-i kitelepítési rendelete tett kétes értékű pontot - egyébként éppen Feketehalmy-Czeydner életpályája a szélsőséges mivoltában is sokatmondó példa. A M. Kir. Honvédség vezérezredese, aki ellen vizsgálat indult az újvidéki "razzia" (3800 civil módszeres legyilkolása) ügyében, Németországba szökött, ahol azután a Waffen-SS főtisztjeként, SS-Obergruppenführerként - azaz hadosztályparancsnokként - jutott fel katonai pályafutása csúcsára. Büszke lehetett rá, hiszen ő volt az egyetlen Németországon kívül született katona, aki ezt a rangfokozatot, a Waffen-SS legmagasabb rangfokozatát viselte.
Visszimiláció
Gondolom, nem kell bizonygatni, hogy ez a visszanémetesedés az asszimiláció "tömeges sikertelenségének" ugyanolyan példája, és ugyanolyan "ténykérdés", mint a zsidóké. S további példákat is találhatunk. Itt vannak a cigányok, akiknek az asszimilációja, a magyarságba való beolvasztása még ötletként sem merült fel soha. A két világháború között kitermelt könyvtárnyi "magyarság"-irodalomban, amelynek szerzői egyebek között azt latolgatták, többnyire rögeszmésen, hogy a magyarrá válás tekintetében elengedhetetlen "fajrokonságnak" vagy "fajközeliségnek", azaz a beolvadási potenciálnak mely fokát képviselik a szlávok, a románok, a németek és a zsidók (az utóbbiak persze a zéró fokot képviselték, bár a németeknek sem volt sokkal jobb a minősítésük), a cigányokról még csak említést sem tettek. Nemzetstratégiai és fajpolitikai szemmel nézve ők láthatatlanok voltak, sőt - legalábbis ez derül ki az idevágó szövegkorpuszból - nem is léteztek.
És persze ott van az igazi - dimenzióit tekintve monumentális - sikertelenségtörténet, annak a közel tízmillió magyarországi szlováknak, ruszinnak, románnak, szerbnek, horvátnak és németnek a története, akik nem olvadtak be a modernkori magyar nemzetbe, akik a megmaradás mindenekfelett való parancsának engedelmeskedve ellenálltak minden asszimilációs próbálkozásnak, hogy végül az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követően a maguk országában és a maguk nemzetállamában folytathassák szuverén nemzeti életüket. Az ő feltétlenül méltánylandó szempontjukból nézve ez a történet persze sikertörténet volt, a trianoni béke számukra a történelmi igazságtételt jelentette.
Igen, ha volt ok, amely Trianonhoz vezetett, ez volt az ok, e tízmilliós tömeg "asszimilációjának a sikertelensége" témánk egyetlen "ténykérdése". Evvel kell szembenézni, és nem azt számolgatni, hogy az 1919-es Forradalmi Kormányzótanácsban mi volt a zsidó és nem zsidó származásúak aránya. (De ha már itt tartunk: 1914 augusztusában, a háború kitörésekor Tisza István kormányának tizennégy minisztere közül hat - más források szerint nyolc - volt zsidó származású. Érdekes módon ezt a "ténykérdést" még futólagos figyelemre sem szokás méltatni...)
Avval sem érdemes foglalkozni, hogy miként vezetett az 1918-1919-es forradalomhoz a zsidó származásúak sekélyes és sikertelen asszimilációja. Már csak azért sem, mivel ebben az érvelésben ez, tudniillik a forradalomcsinálás, jószerével az egyetlen bizonyíték a zsidók sikertelen asszimilációjára, ráadásul egy hibás következtetés formájában. Ez valahogy így szól: A zsidók azért csináltak forradalmat, mert sikertelen volt az asszimilációjuk. Honnan tudjuk, hogy sikertelen volt az asszimilációjuk? Abból, hogy forradalmat csináltak...
Amiből további abszurd következtetések adódnak. Ha a hígasszimilánsok csinálják a forradalmakat, nyilván mindenki, aki forradalmat csinál, hígasszimiláns. Törzsökös vagy mélyasszimiláns magyar ember tehát nem csinál forradalmat (ami, mármint a forradalom, ugyebár, szörnyű, ronda és magyar emberhez méltatlan dolog). Ha mégis csinál, evvel elárulja magáról, hogy valójában hígasszimiláns.
Ebben persze lehet valami. Végre értjük, hogy a szlovák nevű apától és német nevű anyától származó Kossuth Lajos miért csinált forradalmat.
Nem volt kellően mély az asszimilációja.
