A még csak kiskamasz harmadik fiúnak azt mondják, hogy Olaszországba mentek, de ő tud mindent, különösen, hogy nem bátyjai az elsők, akik megelégelték a tunéziai falu kilátástalan szegénységét, s elhitték, hogy a „hitetlenek” miatt rossz az életük, ezért harcolni ellenük szent kötelesség. Vagy csak elmentek, mert a többiek is mentek, és mert harcolni olyan férfias. (A Mechergui testvérek valóban testvérek és valóban pásztorok.) Az apa dühvel palástolja aggodalmát, az anya mindennap visszavárja fiait. De csak az idősebb jön meg, menekülve harcostársaitól, bujkálva a hatóságok elől, teljes számkivetettségben, de legalább élve, nem járt úgy, mint öccse, akivel végeztek az ISIS nála fanatikusabb fegyveresei. És vele van egy terhes nő, tetőtől talpig mélylila nikábban, amit soha, még éjszaka sem vet le, a feleségének mondja, de nem beszél, nem eszik, nem iszik, csak néz a hatalmas kék szemével, megérinteni se lehet, talán nem is ember. Az anya szemszögéből látjuk a drámát kibontakozni, látomások, baljós álmok segítenek megérteni a felfoghatatlan – a mű kontextusában értendő – valóságot. Amelyben nem a halva született baba a legelborzasztóbb, sem az, hogy a faluba a fiúhoz hasonlóan visszatért férfiakat éjszakánként egy szikláról leugrani kényszeríti a lila nikábos lélek, átadva őket az örök kárhozatnak (mert a Korán szigorúan tiltja az öngyilkosságot, mondjanak bármit is a merényletek szervezői), hanem az, hogy miért. Hogy képesek voltak ezek a „férfiak”, ott, Szíriában – parancsra bár, félelmükben – agyonverni egy terhes nőt, csak azért, mert „hitetlen”. És nem lehet tudni, mit gyászol jobban az anya: a végül magát a mélybe vető fia esetében annak halálát vagy életét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
