Verzió 2025

Út a féktelenbe

Maciej J. Drygas: Vonatok

  • 2025. november 12.

Kritika

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

A későbbiekben is hálás téma volt a gyorsaság és erő, illetve a letéríthetetlen sorsszerűség és a kényszerű összezártság szimbólumává váló szerelvények száguldása, vagy éppen lassú, monoton, megállíthatatlanságot sugárzó haladása a síneken. Az egyik első dokumentumfilm is, az Éjszakai posta (Basil Wright, 1936) ezt a dinamizmust emeli piedesztálra. Kézenfekvő analógiát is találhatunk a film és a vasút között, amennyiben mindkettő tágíthatta volna az emberiség horizontját. Petőfi még ekként lelkesedett: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! (…) Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei.” Balázs Béla meg így írt A látható ember című alapvetésében: „A film lassanként eltünteti az arckifejezések és a mozdulatok éles határvonalait a népek között, amely pedig erősebb volt mint a vámok és sorompók. És amikor az ember végre majd teljesen láthatóvá válik, akkor a nyelvek különbsége ellenére mindig önmagát ismeri fel.” Tudjuk, hogyan ömlöttek szét az életnek nedvei, és hogyan ismerte fel önmagát a másikban az ember.

Ezt a folyamatot jeleníti meg Maciej J. Drygas (majdnem) kizárólag dokumentumfelvételekből álló filmje – kontextusukból kiragadva, illetve a valóságos kontextusukba helyezve a propaganda­filmek is újra dokumentummá válnak. Az alkotói attitűd kifejezetten visszahúzódó, kronológia van, semmi narráció, zene időnként, a jellemzően némafilmes felvételekhez szinkronizált zörejek. Látjuk, hogy szerelnek össze egy mozdonyt, amely majd a szerelvényt húzza. Kalapkölteményekben pompázó úriasszonyok gyönyörködnek a tájban, de lassanként átveszik a terepet az I. világháború frontjaira menet büszkén mosolygó, onnan kar, láb vagy arc nélkül visszatérő katonák. Aztán megint béke lesz, Chaplint ünneplik a londoni, Hitlert a müncheni (?) pályaudvaron. Mindkettő meghatódik, csak a Führer, amikor mosolyog, még betegebbnek látszik. Aztán haláltáborokba tartó vonatokat látunk, Dachau ugyan felszabadul, de a vagonokban csak néhány túlélő van.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.

Bizarr kampányfogás

Egyes temetkezési vállalkozók „ömlesztve” szállítják a halottakat a krematóriumba – hangzott el egy kegyeleti tevékenységet végző, több Csongrád-Csanád megyei önkormányzat tulajdonában lévő cég taggyűlésén. A helyi sajtó és a politika botrányt kiáltott, a szakmai szervezet vezetője szerint viszont lehetetlen, hogy ilyen előfordulna. Bizonyíték nincs.

Mester és tanítvány

Évtizedeken át tartó konfliktust okozott, hogy az 1987-es férfi kosárlabda-bajnokság fináléjának harmadik, mindent eldöntő mérkőzésén Patonay Imre edző egyetlen percre sem küldte be a pályára Bebes Istvánt. Útjuk később a sportban és a politikában is keresztezte egymást.