Már minden meccset lejátszottak, minden teljesítetlen elvárás (az apa részéről), múltbéli sérelem (a fiú részéről) fölött napirendre tértek, belenyugodtak, hogy nem lesz kibeszélve semmi, a másik olyan, amilyen. A belenyugvás azonban nem elfogadás. Bergmannál ez élveboncolás lenne, nagy érzelmi amplitúdójú dráma. Itt nagyon kell figyelni, hogy mi is zajlik a szemünk előtt, miféle hétköznapi poklok villannak föl a ki sem mondott, vagy ha kimondott, akkor szarkasztikus állítások mögött. Szarkasztikus a film hangvétele is: a történet szerint a nyugdíjas éveit Portugáliában élvező nagypapa hazalátogat Rotterdamba. Nem azért, hogy meglátogassa családjait, a Zöld-foki-szigetekről származó anyától való, családanya lányát és késő harmincas holland kamasz fiát, hanem azért, hogy elintézze a végleges kitelepedést. De közbeszól az apjának hiányát gyerekkora óta feldolgozni nem tudó fiú. Az apa kelletlenül tűri, hogy elkísérje mindenhová, tanúja legyen, hogy volt munkahelyéhez és kollégáihoz jobban kötődik, mint őhozzá. A temetőben meg már nem találják a fiú anyjának sírját, mert azt meg a fiú felejtette el újra megváltani. Végül két szomorú ember áll a peronon, négy perc az indulásig, végtelenül hosszú idő, soha többé nem látják egymást, de még ekkor se méltatja egy ölelésre az apa a fiát.
Peter Hoogendoorn munkája igazi szerzői film, van a sajátos, száraz elbeszélésmód dacára érzelmes stílusa, a drámát nem a párbeszédek, hanem az elhallgatások hordozzák. Késleltetett hatású mű. Nagyon holland.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
