De a keménység a magánéletet kiüresíti: az alkalmazottját éppúgy lekezeli, mint a barátnőjét, vagy éppen a két éve nem látott kedves édesanyját, amikor az megszökik a vidéki zárt pszichiátriai intézményből, ahol bipoláris személyiségzavarát próbálják nem önveszélyes szinten tartani, ha hagyja. Csak semmi érzelgősség, anyucit vissza kell vinni, mert lehet, hogy most fel van dobva és tolakodóan árasztja mindenkire (különösen a fiára) a szeretetet meg az életörömöt, de előbb-utóbb depresszióba fordul, és akkor bármi megtörténhet. Anyuci azonban mániás depressziós, nem hülye. Rájön, hogy nem a nagypapa sírjához lesz az utazás (ezzel sikerült elcsalni őt). Úgy kell leszedni egy idegen motorról, nehogy elmeneküljön a fiától is, és végül tényleg elvinni a temetőbe, meg, ha már így alakult, az egykori házukhoz, s a tengerpartra is. De a végcél továbbra is a „Lipótmező”.
Az utazás során kiderül, hogy az anya korántsem olyan zakkant, és a fiúból is előtör az elfojtott empátia. A film azt próbálja sulykolni (önmagukban véve zömmel hiteles, csak az összefüggéseit tekintve kérdéses jelenetek során át), hogy csak szeretet kell a gyógyuláshoz, csak túllépés a sérelmeken – az anya részéről azon, hogy fia megszakította a kapcsolatot, a fiú részéről azon, hogy rettenetes gyerekkora volt az anyja mellett, utóbb a nő még el is herdálta a család összes pénzét –, és minden rendbe hozható. Na, ja.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
