Film

Az elfogadás

Jeanette Nordahl: Kezdetek

  • 2025. október 15.

Kritika

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Ane egyetemi tanár, tengerkutató, fontos szaklapokban publikál, egy kamasz és egy kislány édesanyja, látszólag minden rendben, pedig éppen darabokra hullik az élete. Eldöntött tény, hogy férje elhagyja őt, még csak nem is egy fiatalabb, hanem egy mindössze lágyabb karakterű nőért. A gyerekeknek akkor tervezik elmondani, amikor már az anyagiakban is megállapodtak. Egy visszafogott, de azért egymás sértegetésébe torkolló vita másnapján jön a teste bal oldalának lebénulásával járó agyvérzés. És ez mindent megváltoztat. Már semmiképpen sem költözhet el a gyerekek apja, mert anyát ápolni kell, bármennyire is tiltakozik az ellene. Mert, ha lehet, a betegség még türelmetlenebbé teszi a megváltozott életlehetőségeit nehezen tudomásul vevő asszonyt, aki most már az egész család életét pokollá teszi.

A legártatlanabb iskolai beszámolóban is az állapotára való rosszindulatú célzást sejt, segítséget csak akkor kér és fogad el, amikor minden kötél szakad (egyszer be is vizel emiatt, hát igen, ilyen problémák adódnak), és férje erőfeszítéseit is leértékeli. A szemszög és a helyzet az állapot és a másik ember elfogadásának függvényében változik meg, és nem csak az egymásra utaltság felismerése révén (a férj is csak a feleségénél talál érzelmi biztonságra). Az elvárások önzését már jól ismerik, az adni akarás nagylelkűségét fel kell, hogy ébresszék magukban. Egójukon és „két önzés titkos párbaján” túllépve megtanulják újból, mélyebben szeretni egymást.

 

Mindez lehetne valami nyálas okoskodás (majd a hollywoodi remake, ha lesz, az lesz), de a rendezés annyira visszafogott, annyira diszkrét; az eseményt magát nem is látjuk, csak egy nyitva hagyott csapból és az elvágódás zajából értesülünk a történésekről, tanítói törekvést egyáltalán nem érzünk, verbálisan nem vonnak le semmilyen tanulságot, csak látunk két szenvedő embert, akiknek végül van erejük kihúzni egymást a gödörből. Ehhez kell két olyan színész, mint Trine Dyrholm – napjaink legkiválóbb színésznőinek egyike ezúttal is az emberi késztetések, indítékok, motivációk megdöbbentő mélységeit tárja fel – és David Dencik, aki egyenlő partnere az eleinte mindent megúszni akaró, de amikor megtörténik a baj, a következményeket vállaló férj szerepében.

Forgalmazza a Cirko Film

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.

Indián nyár

E családi dráma konfliktusokban, elhallgatásokban és fordulatokban gazdag partitúra. A modern angolszász drámairodalom előszeretettel mutatja be mérgező családok életét, és a konfliktusok feltárásához mindig a múltbeli traumák lélektani sablonját használja. 

 

Templomok és stadionok

Orbán Viktor megnyilvánulásainak mindenkor elengedhetetlen kelléke valamiféle magvas megjegyzés a „magyar emberekről”, mondandója mindig oda fut ki, hogy miért vagyunk különbek mi a többieknél.