TPP

Ez egy beszélő fejes film. Párbeszédekből áll. Ráadásul mindegyik párbeszéd ugyanazokkal a mondatokkal kezdődik, és ugyanaz a célja is. Sandra, a munkásasszony egy hétvégén végiglátogatja munkatársait, akik pénteken az ő sorsáról szavaztak.

Tánc a pajtában, megkorbácsolt lány, bigott egyház, szovjet típusú sematizmus: Ken Loach utolsó filmje, a Tiltott táncok fut már a hazai mozikban is.

Ha az ember egy kukoricásban akar elbújni emeletnyi magasságú óriás-skorpió-biorobot elől, akkor nem elég, ha lesunyja a fejét, és csendre inti a haverokat, de célszerű előzőleg a kezében lévő fáklyát is eloltani – e tanulsággal lesz gazdagabb, aki megtekinti ezt a filmet.

A hatvanas évek elején járunk. A világháború, a soá és a mindent maga alá gyűrő sztálinizmus többszörös traumája által fojtogatott Lengyelország szürke, elhanyagolt, szegény és fél. Egy novícia és egy bírónő járja a gyanakvó, lesütött szemű, szótlan parasztok lakta vidéket. Nagynéni és unokahúg.

Amikor a II. világháború utolsó szakaszában a szövetségesek Párizs felé közelítettek, a megszállt város német parancsnoka, bizonyos Dietrich von Choltitz tábornok kezében volt másfél millió ember és a kulturális világörökség egy tekintélyes részének sorsa.

Aki egy katasztrófafilmet látott, látta mindet. Általában békés kisvárosi unalomból indítanak; szükséges némi környezetfestés, leendő főszereplők megrajzolása: kis sérelmek, nagy szív, egyszerű jellemek.