Filmen ilyesmire akkor vetemedik valaki, ha meg van győződve róla, hogy némi hozzáadott érték is van abban, ha valamely megkérdőjelezhetetlen művész alkotásait díszletként használja saját mozgóképéhez. Az építészettől a képzőművészeten és a zenén át a filmig és színházig gyakorlatilag minden műfajban alkotó osztrák Gustav Deutsch kitalált egy filmezési metódust (valódi festmények stúdióban felépített másolatában zajló minimális események és eseménytöredékek) és egy struktúrát (1931 és 1965 között egy kivételével mindig ugyanazon az augusztusi napon látjuk ugyanazt a sosem öregedő, erősen szimbolikus nőalakot reflektálni az őt körülvevő eseményekre) a realista-modernista amerikai festő, Edward Hopper 13 festményéhez. Mindezt körítette filozofikusnak szánt vagy konkrétan filozófustól-költőtől kölcsönvett gondolatfutamokkal, háttérzajként felhasználva az adott időszak amerikai történelmének bizonyos csomópontjait. Ideális lehetőség kultúrsznoboknak, hogy bármit belelássanak a melankolikusan ücsörgő, ácsorgó, lépdelő, bámészkodó, de jelen sosem lévő, a képről 90 perc folyamatos szereplés ellenére is hiányzó nőalak enervált figurájába, s az őt körbevevő valóságot – javarészt teljesen felszínesen és közhelyesen – megfogalmazó belső monológjaiba.
Az Anjou Lafayette bemutatója
