Film

Drága Elza!

  • 2015. január 12.

Film

Évtizedek óta nem készült második világháborús magyar film. Frontfilm meg, ahol a harcok, a lövészárok, a gyilkolni kényszerített, majd embertelen hadifogságot szenvedett bakák drámája meg tud jelenni, no, ilyen talán még sosem készült, saját apáink, nagyapáink szenvedései alig jelentek, jelennek meg magyar játékfilmben. Füle Zoltán műve ezért igen bátor vállalkozás; van mersze a magyar történelem ezen tragikus periódusa felé fordulni.

És bátor azért is, mert ahhoz, hogy vállalkozása sikeres lehessen – semmi, de semmi nem áll rendelkezésére. Nem, nem a pénzre gondolok – bár a megújult filmtámogatási rendszer segítsége nélkül, kvázi független filmként jött létre a fogságba eső és ott hazafias gondolkodását átértékelő magyar honvéd története. Pénzt lehet pótolni ötlettel, tehetséggel. Itt azonban egy klisékből építkező forgatókönyv részben modoros-irodalmiaskodó, részben a mai szleng kifejezéseit reflektálatlanul átvevő párbeszédeiből épül egy nézhetetlenségig mesterkélt, ügyetlen, hiteltelen sztori, amely ugyan nem átall a végére átcsapni homályos filozofálásba, mégsem tudnám megmondani, miféle, a legföldszintesebb pacifizmust meghaladó gondolat fedezhető fel a csinált dialógusok mögött. A fordulatok következetlenek, a filmnyelv jellegtelen, az akciójelenetek fapadosak. Az igénytelenséget mi sem jelzi jobban, mint az orosz párbeszédek szörnyű akcentusa. A steril utószinkronba igazán belefért volna néhány anyanyelvén beszélő hang, nem rontották volna le a játszók színészinek csak fenntartásokkal nevezhető teljesítményét. Végtelenül kínos produkció.

Forgalmazza az Art Deco

Neked ajánljuk