Maciej Pieprzyca filmje egy agykárosodással született fiú többé-kevésbé valós történetét meséli el, a modelljét láthatjuk is a film végén. A betegsége miatt a lét peremére szoruló Mateusz emberfeletti küzdelmet folytat azért, hogy dacára a kommunikációképtelenség jeleit mutató, riasztó állapotának mi, akik többé-kevésbé irányítani vagyunk képesek testünket, értelmes emberi lényként fogadjuk el, mert az is. Ilyen filmet láttunk már. Nem sokat, de elég jókat, sok helyütt díjazottakat. A lengyel rendező filmje sajátos hangvételével lep meg. Olyan pozitív világképet nyújt nekünk, ún. egészségeseknek, hogy a fal adja a másikat.
A hős környezetének – szerető családjának és jó szándékú elmegyógyintézeti gondozóinak – 26 évébe telik felfedezni, hogy a gondjukra bízott emberi lény nyögése, hörgése és kaszáló mozdulatai mögött nem a sérült lélek elfojtandó dühkitörései vannak, hanem egy másokkal kapcsolatba lépni, vagyis élni akaró, érző, érzékeny és tudatos emberi lény teremtő energiája. Azt a kérdést teszi föl a film, hogy akkor kinek milyen képessége is sérült voltaképpen. Pieprzyca megrendítő filmjét az különbözteti meg markánsan más, hasonló témájú munkáktól, hogy benne mindent áthat a lágy, puha, édes, gyilkos jóindulat. Az anyja brosstűjéért kúszó kisfiút a padlóra szorítják, jaj, nehogy baja essék (pedig, ha hagynák, hogy még egy métert kússzon, talán felfedeznék, hogy a gyerek érti az emberi beszédet). Amikor egy rossz mozdulat következtében véletlenül fellöki anyját, akkor elmegyógyintézetbe küldi gondozását vállalni nem tudó nővére, hiszen ott vannak a szakemberek, és a szegény nyominak az a jó. Amikor az etetéskor hanyatt fektetett ápolt mindig megharapja a száját, kihúzzák a fogait, jaj, nehogy fájjon neki az evés (pedig fel is ültethetnék). És így tovább: kedvesen, odafigyelve, szánakozó mosollyal, ahogy szoktuk mi mind, ún. szeretteinkkel. Hátborzongatóan kedves film.
Forgalmazza a Cinenuovo
