A nagy emberek nagy életét az apró gyarlóságok teszik elviselhetővé a vásznon. Nincs idegesítőbb, mint amikor ismeretterjesztő csatornák műsoraiban az képezi a narrációhoz mellékelt, illusztratív képsorok egészét, hogy egy statiszta úgy tesz, mintha. Mintha festene, mintha intézkedne, mintha töprengene. Csapda az ilyesmi komoly életrajzi filmnél is: vagy arról van szó, amiről szó van (jelen esetben egy zseniális tudósnak, Stephen Hawkingnak a világegyetem mibenlétére vonatkozó, de egyszerű halandó számára alig követhető gondolatairól), és akkor párbeszédes formába kell önteni a legelvontabb kozmológiai eszmefuttatásokat, vagy a nagy ember magánéletének hétköznapi futamairól, amelyek viszont pont ugyanolyan banális fordulatokból állnak, mint egy vízvezeték-szerelő kalandos élete. Jelen film természetesen ízléssel bánik Hawking közismert egészségi állapotának bemutatásával, de azért mégiscsak e körül forog a sztori. A testi leépülés stációi több drámai anyagot szolgáltatnak, mint a zseni tudományos meglátásai. Az, hogy akkor hogyan is vannak a dolgok a feleségével (akiről inkább szól a film, mint magáról a tudósról – hiszen az ő memoárjából írták a forgatókönyvet) meg a nőkkel, sokkal inkább tárgya a filmnek, mint maga az életmű.
A Hawking életéről készült míves mozi pont olyan csordogálóan unalmas képfolyam, mint a legtöbb hasonló produktum: kiváló színészekkel, gondosan felépített díszletekben, a valóságot a hatás érdekében diszkréten átíró, precízen kiókumlált dramaturgiai fordulatokkal. Van eleje, közepe, vége – de nincs egyéb értelme.
A UIP–Duna Film bemutatója
