Film

A lengyel ugaron

Ryszard Bugajski: Zárt rendszer

  • 2014. december 27.

Film

Alaposan kidolgozott, remekül felépített, többrétegű, bátor és becsületes filmet tett le az asztalra Ryszard Bugajski.

Politikai thrillert látunk, a legjobb fajtából. Nézőjét ugyanaz az elemi erejű felháborodás és kétségbeesés keríti hatalmába, mint a műfaj nagy klassziku­sainak, Elio Petri, Francesco Rosi vagy Claude Chabrol esetleg Volker Schlöndorff filmjeit nézve. Itt is pozíciójukkal visszaélő hatalmasok tesznek tönkre ártatlan embereket saját, önző céljaik elérése érdekében, itt is maga a rendszer, a hatalmi felépítmény bizonyul emberellenesnek, itt sincs „megoldás”, mert maga a politikai struktúra képtelen kontrollálni a struktúrát működtető tisztségviselők, hivatalnokok és hivatalok ténykedését. Ám míg az említett klasszikusok egy-egy aránylag mű­ködő­képes társadalom rémisztő, ám mégiscsak kivételesnek tekinthető anomáliáival szembesítették a publikumot, addig ebben a kortárs lengyel filmben az alapvető, mindent átható működésképtelenség okai tárulnak fel egy megtörtént eseményeket feldolgozó, annak szereplőit saját nevükön nevező thrillerben.

Fiatal emberek hoznak létre csúcstechnológiát gyártó üzemet az amúgy magas munkanélküliségi mutatókkal rendelkező pomerániai sztyeppén. A helybéli hatalmasok – akik elképzelni sem tudják, hogy ilyen fiatalon másból, mint lopásból, is fel lehessen építeni jelentős egzisztenciát – szívesebben látnák a jövedelmező gyárat a saját kezükben, ezért csalással, sikkasztással és minden egyéb szóba jöhető törvénytelenség elkövetésével vádolják meg az ambiciózus és tehetséges, ám nyugati kapcsolatokon szocializálódván a lengyel hatalmi játszmák tekintetében tájékozatlan tulajdonosokat. Kommandósok rontanak békés családokra, sztálinista koncepciós perekre emlékeztető vádak alapján vetnek börtönbe üzletembereket, egzisztenciákat tesznek tönkre, értékes embere­ket hajszolnak öngyilkosságba.
A valóságos bűntény hiányában kifulladóban lévő ügy akkor vesz éles fordulatot, amikor meghal az egyik rabosított fiatalember apja, és nyilvánosságra kerülhet a hetvenes évekből származó naplója. Innentől minden eszközt megenged beosztottjának az egyre el­vakultabb ügyész – az elhunyt ugyanis nem akárki volt, hanem az ő egykori egyetemi professzora, akinek elárulása nyitotta meg az állami karrier lehetőségét az inkább törekvő, mint szorgalmas tanítvány előtt. A napló rá vonatkozó bejegyzései pedig kettétörhetnék ezt a politikai rendszereken átívelő, nexusokban gazdag, anyagiakban sikeres karriert. Elvetélő asszony, pszichés sokktól elnémuló kislány, börtönben megerőszakolt, zombivá nyomorított komputerguru szegélyezi a jogállami szigornak álcázott fosztogatást és nyomeltakarítást. Ennek a végpontja még csak nem is a leszerelt, üres üzemcsarnok, hanem a filmvégi felirat, mely szerint a romboló, törvénytelen, aljas és kártékony terv kigondolói az igazságszolgáltatás különböző fórumain tovább folytatják áldásos tevékenységüket (no, jó: a legügyetlenebbet nyugdíjazzák).

Egy amerikai moziban nyilván az ügyet a jogászok helyett, illetve azok ellenében felgöngyölítő bátor, megalkuvásra nem hajló új­ságíróé volna a főszerep. Egy francia vagy olasz krimi talán az áldozatok harcára és szenvedésére koncentrálva keltene szolidaritást. Ebben a legprofibb nyugati thrillerek eszköztárát magabiztosan alkalmazó, mégis félreismerhetetlenül kelet-európai filmben a hatalommal való visszaélést bevett élettechnikaként gyakorló ügyészi-politikusi kör, mindenekelőtt a regionális főügyész tevékenységeit követi a rendező. Ezt ismeri a legjobban. Ezt ismerjük a legjobban.

Vajon elkészülhetne-e egy efféle film Magyarországon?

Az Anjou Lafayette bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.