Politikai thrillert látunk, a legjobb fajtából. Nézőjét ugyanaz az elemi erejű felháborodás és kétségbeesés keríti hatalmába, mint a műfaj nagy klasszikusainak, Elio Petri, Francesco Rosi vagy Claude Chabrol esetleg Volker Schlöndorff filmjeit nézve. Itt is pozíciójukkal visszaélő hatalmasok tesznek tönkre ártatlan embereket saját, önző céljaik elérése érdekében, itt is maga a rendszer, a hatalmi felépítmény bizonyul emberellenesnek, itt sincs „megoldás”, mert maga a politikai struktúra képtelen kontrollálni a struktúrát működtető tisztségviselők, hivatalnokok és hivatalok ténykedését. Ám míg az említett klasszikusok egy-egy aránylag működőképes társadalom rémisztő, ám mégiscsak kivételesnek tekinthető anomáliáival szembesítették a publikumot, addig ebben a kortárs lengyel filmben az alapvető, mindent átható működésképtelenség okai tárulnak fel egy megtörtént eseményeket feldolgozó, annak szereplőit saját nevükön nevező thrillerben.
Fiatal emberek hoznak létre csúcstechnológiát gyártó üzemet az amúgy magas munkanélküliségi mutatókkal rendelkező pomerániai sztyeppén. A helybéli hatalmasok – akik elképzelni sem tudják, hogy ilyen fiatalon másból, mint lopásból, is fel lehessen építeni jelentős egzisztenciát – szívesebben látnák a jövedelmező gyárat a saját kezükben, ezért csalással, sikkasztással és minden egyéb szóba jöhető törvénytelenség elkövetésével vádolják meg az ambiciózus és tehetséges, ám nyugati kapcsolatokon szocializálódván a lengyel hatalmi játszmák tekintetében tájékozatlan tulajdonosokat. Kommandósok rontanak békés családokra, sztálinista koncepciós perekre emlékeztető vádak alapján vetnek börtönbe üzletembereket, egzisztenciákat tesznek tönkre, értékes embereket hajszolnak öngyilkosságba.
A valóságos bűntény hiányában kifulladóban lévő ügy akkor vesz éles fordulatot, amikor meghal az egyik rabosított fiatalember apja, és nyilvánosságra kerülhet a hetvenes évekből származó naplója. Innentől minden eszközt megenged beosztottjának az egyre elvakultabb ügyész – az elhunyt ugyanis nem akárki volt, hanem az ő egykori egyetemi professzora, akinek elárulása nyitotta meg az állami karrier lehetőségét az inkább törekvő, mint szorgalmas tanítvány előtt. A napló rá vonatkozó bejegyzései pedig kettétörhetnék ezt a politikai rendszereken átívelő, nexusokban gazdag, anyagiakban sikeres karriert. Elvetélő asszony, pszichés sokktól elnémuló kislány, börtönben megerőszakolt, zombivá nyomorított komputerguru szegélyezi a jogállami szigornak álcázott fosztogatást és nyomeltakarítást. Ennek a végpontja még csak nem is a leszerelt, üres üzemcsarnok, hanem a filmvégi felirat, mely szerint a romboló, törvénytelen, aljas és kártékony terv kigondolói az igazságszolgáltatás különböző fórumain tovább folytatják áldásos tevékenységüket (no, jó: a legügyetlenebbet nyugdíjazzák).
Egy amerikai moziban nyilván az ügyet a jogászok helyett, illetve azok ellenében felgöngyölítő bátor, megalkuvásra nem hajló újságíróé volna a főszerep. Egy francia vagy olasz krimi talán az áldozatok harcára és szenvedésére koncentrálva keltene szolidaritást. Ebben a legprofibb nyugati thrillerek eszköztárát magabiztosan alkalmazó, mégis félreismerhetetlenül kelet-európai filmben a hatalommal való visszaélést bevett élettechnikaként gyakorló ügyészi-politikusi kör, mindenekelőtt a regionális főügyész tevékenységeit követi a rendező. Ezt ismeri a legjobban. Ezt ismerjük a legjobban.
Vajon elkészülhetne-e egy efféle film Magyarországon?
Az Anjou Lafayette bemutatója
