Film

A lengyel ugaron

Ryszard Bugajski: Zárt rendszer

  • 2014. december 27.

Film

Alaposan kidolgozott, remekül felépített, többrétegű, bátor és becsületes filmet tett le az asztalra Ryszard Bugajski.

Politikai thrillert látunk, a legjobb fajtából. Nézőjét ugyanaz az elemi erejű felháborodás és kétségbeesés keríti hatalmába, mint a műfaj nagy klassziku­sainak, Elio Petri, Francesco Rosi vagy Claude Chabrol esetleg Volker Schlöndorff filmjeit nézve. Itt is pozíciójukkal visszaélő hatalmasok tesznek tönkre ártatlan embereket saját, önző céljaik elérése érdekében, itt is maga a rendszer, a hatalmi felépítmény bizonyul emberellenesnek, itt sincs „megoldás”, mert maga a politikai struktúra képtelen kontrollálni a struktúrát működtető tisztségviselők, hivatalnokok és hivatalok ténykedését. Ám míg az említett klasszikusok egy-egy aránylag mű­ködő­képes társadalom rémisztő, ám mégiscsak kivételesnek tekinthető anomáliáival szembesítették a publikumot, addig ebben a kortárs lengyel filmben az alapvető, mindent átható működésképtelenség okai tárulnak fel egy megtörtént eseményeket feldolgozó, annak szereplőit saját nevükön nevező thrillerben.

Fiatal emberek hoznak létre csúcstechnológiát gyártó üzemet az amúgy magas munkanélküliségi mutatókkal rendelkező pomerániai sztyeppén. A helybéli hatalmasok – akik elképzelni sem tudják, hogy ilyen fiatalon másból, mint lopásból, is fel lehessen építeni jelentős egzisztenciát – szívesebben látnák a jövedelmező gyárat a saját kezükben, ezért csalással, sikkasztással és minden egyéb szóba jöhető törvénytelenség elkövetésével vádolják meg az ambiciózus és tehetséges, ám nyugati kapcsolatokon szocializálódván a lengyel hatalmi játszmák tekintetében tájékozatlan tulajdonosokat. Kommandósok rontanak békés családokra, sztálinista koncepciós perekre emlékeztető vádak alapján vetnek börtönbe üzletembereket, egzisztenciákat tesznek tönkre, értékes embere­ket hajszolnak öngyilkosságba.
A valóságos bűntény hiányában kifulladóban lévő ügy akkor vesz éles fordulatot, amikor meghal az egyik rabosított fiatalember apja, és nyilvánosságra kerülhet a hetvenes évekből származó naplója. Innentől minden eszközt megenged beosztottjának az egyre el­vakultabb ügyész – az elhunyt ugyanis nem akárki volt, hanem az ő egykori egyetemi professzora, akinek elárulása nyitotta meg az állami karrier lehetőségét az inkább törekvő, mint szorgalmas tanítvány előtt. A napló rá vonatkozó bejegyzései pedig kettétörhetnék ezt a politikai rendszereken átívelő, nexusokban gazdag, anyagiakban sikeres karriert. Elvetélő asszony, pszichés sokktól elnémuló kislány, börtönben megerőszakolt, zombivá nyomorított komputerguru szegélyezi a jogállami szigornak álcázott fosztogatást és nyomeltakarítást. Ennek a végpontja még csak nem is a leszerelt, üres üzemcsarnok, hanem a filmvégi felirat, mely szerint a romboló, törvénytelen, aljas és kártékony terv kigondolói az igazságszolgáltatás különböző fórumain tovább folytatják áldásos tevékenységüket (no, jó: a legügyetlenebbet nyugdíjazzák).

Egy amerikai moziban nyilván az ügyet a jogászok helyett, illetve azok ellenében felgöngyölítő bátor, megalkuvásra nem hajló új­ságíróé volna a főszerep. Egy francia vagy olasz krimi talán az áldozatok harcára és szenvedésére koncentrálva keltene szolidaritást. Ebben a legprofibb nyugati thrillerek eszköztárát magabiztosan alkalmazó, mégis félreismerhetetlenül kelet-európai filmben a hatalommal való visszaélést bevett élettechnikaként gyakorló ügyészi-politikusi kör, mindenekelőtt a regionális főügyész tevékenységeit követi a rendező. Ezt ismeri a legjobban. Ezt ismerjük a legjobban.

Vajon elkészülhetne-e egy efféle film Magyarországon?

Az Anjou Lafayette bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.