Film

Ember embernek

Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Két nap, egy éjszaka

  • 2014. november 23.

Film

Ez egy beszélő fejes film. Párbeszédekből áll. Ráadásul mindegyik párbeszéd ugyanazokkal a mondatokkal kezdődik, és ugyanaz a célja is. Sandra, a munkásasszony egy hétvégén végiglátogatja munkatársait, akik pénteken az ő sorsáról szavaztak.

A kis üzem tulajdonosa válaszút elé állította őket: ha igényt tartanak az amúgy munkaszerződés által biztosított éves extra juttatásukra (bónuszukra), akkor ezt csak úgy tudja kigazdálkodni, hogy egyiküket, a pánikbetegségéből éppen felépülő Sandrát elbocsátja. Mert a piac meg a verseny meg a konkurencia, blabla. Érthető a döntése. A munkások, persze nagyon is rászorulnak az extra havi bérre, ezért sajnálattal bár, de a bónuszt választják. És az ő döntésük is érthető. Ezer okuk van rá; kinek-kinek más, de mind elfogadható. El is mondják döntésük indítékait kollégájuknak, aki arra próbálja rávenni őket, hogy a nagy kegyesen megismételni engedélyezett hétfői szavazáson álljanak mellé – saját anyagi érdekeikkel szemben.

Tökéletes drámai szituáció, egyszerűségükben is egy-egy élet kényszerpályáit látni engedő dialógusok, lenyűgöző főszereplő – ez a Dardenne testvérek legújabb, Cannes-ban szép sikert aratott, bár díjakkal nem jutalmazott filmje. Sűrű az életanyag, hétköznapiságában is hátborzongató a párbeszédekből kirajzolódó szisztéma, amely magát az életet szervezi. Munkájukért, családjukért, kicsiny távlatú életükért szorongó kisemberek hiszik azt, hogy az elemi szolidaritás rájuk háruló morzsányi részének megtagadásával saját túlélésüket biztosítják. Nem véletlen, hogy az egyik, döntését végül megváltoztató munkásnő élettársával kell, hogy konfrontálódjon egészen a szakításig ahhoz, hogy életében először azt érezze: ő döntött. Egyedül. Önállóan. Belső késztetésből. Mert mindenki érzi, hogy a felelőssége nagyobb annál, mint amit vállalni hajlandó. És letaglózóan ismerős az a magyarázatrendszer, amellyel ki-ki hárítani igyekszik ezt a felelősséget.

Marion Cotillard, az attraktív, erős kisugárzásáról ismert színésznő ezúttal elnyűtt, megkeseredett, elhasználódott kisemberré változik. Bőre szürke, haja fénytelen, tartása görnyedt, leszegett fejű járása olyan, mint nádpálcás tanár elé idézett, riadt diáklányé. Uralkodni próbál meg-megremegő hangján, visszafojtja könnyeit, visszafojtja haragját, visszafojtja a pánikot. Visszafojtja az életét. Mint minden kiszolgáltatottja ennek a magát csak győztesekben és vesztesekben megfogalmazni képes, gyökerénél rohadó civilizációnak.

Ha ezt a realista, eszközeit tekintve végtelenül egyszerű, ám közlendőjében roppant összetett, sokoldalú művet nézem, egy pillanatra eszembe jut, hogy volt valaha egy komplett művészeti ág. Forradalmian új volt, lenyűgözően hiteles, semmihez sem foghatóan izgalmas. Képes volt a világot egyszerre több nézőpontból bemutatni, egyszerű képekkel elemelt, elvont, sőt archetipikus tartalmakat kifejezni. Ez volt a film. A filmművészet. Olyan volt, mint a Dardenne-ék műve, ez itt: igaz.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.