Film

Ember embernek

Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Két nap, egy éjszaka

  • 2014. november 23.

Film

Ez egy beszélő fejes film. Párbeszédekből áll. Ráadásul mindegyik párbeszéd ugyanazokkal a mondatokkal kezdődik, és ugyanaz a célja is. Sandra, a munkásasszony egy hétvégén végiglátogatja munkatársait, akik pénteken az ő sorsáról szavaztak.

A kis üzem tulajdonosa válaszút elé állította őket: ha igényt tartanak az amúgy munkaszerződés által biztosított éves extra juttatásukra (bónuszukra), akkor ezt csak úgy tudja kigazdálkodni, hogy egyiküket, a pánikbetegségéből éppen felépülő Sandrát elbocsátja. Mert a piac meg a verseny meg a konkurencia, blabla. Érthető a döntése. A munkások, persze nagyon is rászorulnak az extra havi bérre, ezért sajnálattal bár, de a bónuszt választják. És az ő döntésük is érthető. Ezer okuk van rá; kinek-kinek más, de mind elfogadható. El is mondják döntésük indítékait kollégájuknak, aki arra próbálja rávenni őket, hogy a nagy kegyesen megismételni engedélyezett hétfői szavazáson álljanak mellé – saját anyagi érdekeikkel szemben.

Tökéletes drámai szituáció, egyszerűségükben is egy-egy élet kényszerpályáit látni engedő dialógusok, lenyűgöző főszereplő – ez a Dardenne testvérek legújabb, Cannes-ban szép sikert aratott, bár díjakkal nem jutalmazott filmje. Sűrű az életanyag, hétköznapiságában is hátborzongató a párbeszédekből kirajzolódó szisztéma, amely magát az életet szervezi. Munkájukért, családjukért, kicsiny távlatú életükért szorongó kisemberek hiszik azt, hogy az elemi szolidaritás rájuk háruló morzsányi részének megtagadásával saját túlélésüket biztosítják. Nem véletlen, hogy az egyik, döntését végül megváltoztató munkásnő élettársával kell, hogy konfrontálódjon egészen a szakításig ahhoz, hogy életében először azt érezze: ő döntött. Egyedül. Önállóan. Belső késztetésből. Mert mindenki érzi, hogy a felelőssége nagyobb annál, mint amit vállalni hajlandó. És letaglózóan ismerős az a magyarázatrendszer, amellyel ki-ki hárítani igyekszik ezt a felelősséget.

Marion Cotillard, az attraktív, erős kisugárzásáról ismert színésznő ezúttal elnyűtt, megkeseredett, elhasználódott kisemberré változik. Bőre szürke, haja fénytelen, tartása görnyedt, leszegett fejű járása olyan, mint nádpálcás tanár elé idézett, riadt diáklányé. Uralkodni próbál meg-megremegő hangján, visszafojtja könnyeit, visszafojtja haragját, visszafojtja a pánikot. Visszafojtja az életét. Mint minden kiszolgáltatottja ennek a magát csak győztesekben és vesztesekben megfogalmazni képes, gyökerénél rohadó civilizációnak.

Ha ezt a realista, eszközeit tekintve végtelenül egyszerű, ám közlendőjében roppant összetett, sokoldalú művet nézem, egy pillanatra eszembe jut, hogy volt valaha egy komplett művészeti ág. Forradalmian új volt, lenyűgözően hiteles, semmihez sem foghatóan izgalmas. Képes volt a világot egyszerre több nézőpontból bemutatni, egyszerű képekkel elemelt, elvont, sőt archetipikus tartalmakat kifejezni. Ez volt a film. A filmművészet. Olyan volt, mint a Dardenne-ék műve, ez itt: igaz.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.