TPP

A rendező hit-remény-szeretet trilógiájának második darabja az év eddigi legfontosabb filmje.

A nyolcvanéves Costa-Gavras ugyanaz a baloldali világnézetű, társadalmi kérdések filmes formába öntése iránt elkötelezett néptanító, aki mindig is volt. Aki azonban a társadalmi folyamatok mibenlétét tárgyalja, az a hatalom mibenlétét tárgyalja.

Paolo Virzi erősen publicisztikus filmjében a briliáns intellektusú, de szerény modorú kiváló munkát is alig kap, viszont a megúszásban gyakorlott nyegle csodásan érvényesül. Míg évfolyamtársai kisebb-nagyobb megalkuvások segítségével (pl. a Big Brother "íróiként") kezdik kiépíteni egzisztenciájukat, a filozófiát végzett hősnő kitűnő diplomája ahhoz elég, hogy irigyelt osztályelsőből egy nyugdíjasokat bombázó multinacionális cég telemarketingesévé legyen.

Az persze jópofa, hogy a francia film két korosodó kiválósága, a sármos Lambert Wilson és a karót nyelt polgárok avatott szakértője, Fabrice Luchini szerepeket cserélve próbálják A mizantrópot - felváltva Alceste és Philinte a két sztár -, s közben, ha nem is rettentően mély, de kulturális utalásokban gazdag, a színészet mibenlétéről már-már vallomásszámba menő észrevételeket tesznek.

Némi táncszerűség, némi pia, aztán a tárgyra térni gyorsan: lerángatott ruhák, különösebb öröm nélkül, az intimitás teljes mellőzésével kivitelezett közösülés.

A mama gyönyörű - meg is választják valami 70-es évekbeli népünnepély egyik mellékes műsorszámaként a kisváros legszebb anyukájának. A mama életvidám - midőn a gagyi királynői szalagot átadó táncdalénekes kelleténél szenvedélyesebb üdvözlő csókját megörökítő fotó nyilvánosságra kerül, s a féltékenységtől őrjöngő, rabiátus férj az utcára teszi, ő a kietlen garniszállón népszerű dalocskával vidítja hiányos öltözetben magával hurcolt porontyait.

Nem anatómiai ismeretterjesztés, nem pornó, csak megint egy rossz magyar címmel megvert, feledhető akció-vígjáték. Legfőbb humorforrását részben a női nyomozópáros jófej bemondásai szolgáltatják (Sandra Bullock karót nyelt, nagyképű szövetségi ügynököt alakít, Melissa McCarthy érdes modorú és nehéz életű városi rendőrnőt, akiket - látványosan eltérő hátterük ellenére, vagy inkább épp azért - egy csapattá csiszol a gaz drogbáró elleni elszánt küzdelem), részben pedig egy (anatómiai értelemben) távolról sem női szerv: az elibük kerülő férfinépség töke.

Előbb volt a felsőbb társadalmi osztályból származó, kényes, ám az igaz szerelemért mindenre kész leányzó és a bárdolatlan, ám érző szívű ifjú bandavezér be végül mégsem teljesedő románca.

Hogy mi a gugliság? Hát, amikor a szakértelem megkérdőjelezhetetlen, mégis emberközeli; amikor a kreativitás nem korlátozódik a számítógépes eszközhasználatra, ill. -fejlesztésre, de megmutatkozik a csapatépítés, a közösségi egymásra találás terén is; a nagyvonalú gondolat, amely a küzdelmet fel sosem adó kisember színes álmait váltja valóra; a kommunikáció jól bevált régi és csodás lehetőségeket rejtő új módjainak egysége... A film állítása szerint.

Biztos lehet valami oka, hogy az idei nyár cukrozottnyál-felhozatalában Federico Moccia neve a kelleténél gyakrabban bukkan fel. Talán a forgatókönyvéből szerzett Téged akarlak c. spanyol szappansűrítménytől remélt haszon teszi, talán e hülye magyar címmel forgalomba hozott rózsaszínű bájolgásért igényelt diszkontár, de az egykor horrorfilmmel próbálkozó, ám rövid úton a szirupos szerelmi történetek filmőrévé szakosodó olasz 2008-as munkája is ("csak") most kerül magyar mozikba.

Klinikás tévésorozatokból és szappanoperákból felokosodván tudjuk, hogy a kórházi osztály felirata (intenzív) nem csupán a fertőtlenítőszagban zajló egészségügyi ellátás jellegét, hanem az ott dolgozó személyzet lelkében dúló érzelmi viharokat is találóan írja le.