Ha ez a hatéves kisfiú ugyanezt egy filmben teszi, amelyben szegény, a kilencvenes évek Iránjából Amerikába vágyakozó cipőpucoló utcagyereket játszik, akkor ott nincsen remény.
Egy olyan figura, akiben egyszerre van jelen minden nyomorúság (hajléktalan, háborús árva, kurd) és minden cukiság (életerő, be nem álló száj, ábrándozás, igyekezet, naivitás), ráadásul van egy pár évvel idősebb (kiskamasz), göndör hajú, melankolikus tekintetű, a film folyamán épp halálos szerelembe eső báty, aki még taposóaknára is lép a zárlatban - no, ez sosem fog emberformát ölteni. Ebből más nem lehet, mint kapitális giccs.
Ez akkor is így van, ha az író-rendező, e filmjével az ún. "főiskolás Oscar" második díját elnyerő Karzan Kader a saját életéből, gyermekkorából meríti az alapanyagot a fesztiválok világában népszerűvé lett filmjéhez.
Az iráni filmekben gyakorta látjuk a világot egy gyermek szemszögéből. Ezekben a gyermeki tekintet egyszerre ártatlan, érintetlen, a felnőttek elrontott világáról ítéletet alkotni épp ezért jogosult kívülálló tekintete, ugyanakkor az eseményekben a legmélyebben érintett szenvedő rácsodálkozása az emberi élet esendőségére és kegyetlenségére - a gyermek szerepeltetése ezért itt mindig feszültséget kelt.
Kader hőseit viszont inkább Tornatore édes, nosztalgikus filmjeiből szalajtották, akikkel a Gettómilliomos esztétikus nyomorgását próbálják reprodukálni. A mellékelt történet a szamáron Amerikába, Superman "hazájába" induló kissrácokról kevéssé palástolt hatásvadászat, a film beállításai képeslapszerűek, a színészi játék a könnyeket és a nevetést forszírozza. Nem feszültséget érzünk, hanem csináltságot.
Forgalmazza a Vertigo Média
