De befigyel Scorsese is, a Lidérces órák abszurd helyzeteket halmozó s abból egy komplett világvégefílinget kibontó dramaturgiájával. (Meg számos "kapunyitási pánikot" tárgyazó darab.) Mi hát az eredeti ebben a különféle díjakkal sűrűn dekorált német filmben, amelyben a késő húszas éveit nem is taposó, de egyenesen vonszoló Niko élete egyetlen nap alatt végleg összekuszálódik? Alighanem az a különös, lebegő hangulat, amely áthatja Philipp Kirsamer operatőr fekete-fehér, harmonikusan komponált, karakteresen világított, ezért kivételesen plasztikus képeit.
Eleinte inkább szánalommal nézzük a nem túlzottan rokonszenves főhős nyűglődéseit: ahogy már kora reggel szakít barátnőjével, ahogy lenyelni igyekszik a közlekedésrendészet saját hatalmát élvező hivatalnokának alázását, ahogy bankkártyája is odalesz, mivel a gazdag papa rájött, hogy míg ő bőkezűen folyósítja az apanázst, fiacskája már évek óta hanyagolja az egyetemet. Filmforgatásra vetődik Niko; zakkant szomszédja önti rá magánéletének nyomorúságát; összefut régi iskolatársával, s az osztály csinos nővé fogyott egykori ducija előbb végignézeti vele az általa főszerepelt, amatőr és amatőr színvonalú mozgásszínházi hatásvadászatot, aztán megvereti a maga provokálta utcai vagányokkal, majd ki is rúgja, amikor a fiú nem kíván részt venni frusztrált szexuális játékaiban. És így tovább, és még jobban, még durvábban... Talán sok ez mind egyetlen forgatókönyvbe, talán kissé túl is van terhelve a sztori bizarr eseményekkel. Mégis: az a furcsaság történik, hogy egy idő után a fiú szemével kezdjük érzékelni a világot. Látjuk persze továbbra is őt magát, de azt is látjuk, amit ő lát: a kudarc egyetemességét. A reménytelenül önmagukba zárult sorsokat, az élethez energiát pótcselekvésekből merítő, rongált egzisztenciákat, a jelentéktelenné, komolytalanná vált, mert ki nem bontakoztatott sorslehetőségeket. Niko sodródása, nem mindig tisztességes döntései, kedvetlensége - egyszerre csak valami egzisztenciális elveszettségként értékelődnek. Érzelmi rezerváltságában a közeg sivársága tükröződik. Mindenki akar tőle, vele, belőle valamit. Lehet, hogy ezért nem akar ő maga egyebet, mint egy csésze kávét. Csak annyit, hogy hadd ne kelljen részt vennie ebben a boldogságot fogvicsorítva hajszoló játszmarendszerben (igen, az Anthony Friedman rendezte Bartleby is említhető).
Jan Ole Gerster rendező - eltérően az említett, előzményként, mintaként felhozott filmek konklúzióitól - végül kísérletet tesz arra, hogy mindezt egy katarzisos felismerésben átélhetővé tegye. Hőse az éjszaka végén belefut egy hatvan év után hazatért vénemberbe, aki gyerekként (és kődobálástól fellelkesült apja mellett résztvevőként) átélte a Kristályéjszakát. Annak volna is valami igazi tétje, ha egymásra tudna kopírozódni, egymásra tudna vonatkozni a kétféle nézőpont és sors - Nikóé és az öregé. Ám ezzel már sajnos nem tud mit kezdeni az író-rendező: banális, melodrámai befejezésbe fullad az ígéretes kísérlet, zuhanás helyett óvatos földet érést kapunk.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
