A felbontott időrend ellenére a filmben is világosan elkülönül a két "felvonás". Az elsőben egy művész házaspár egymásra találását látjuk. A bohém, már nem olyan fiatal zenészek a váratlanul érkező gyermekáldásnak köszönhetően felelősséget vállalni kész felnőttekké érnek, ám a kislányon a rák jelei mutatkoznak; a megdöbbenést és az orvosok csak átmeneti javulást hozó erőfeszítéseit hosszú szenvedés, hitegetés és reménykedés követi - végül a gyerek meghal. Kevés megrázóbb dolog van egy tökéletesen ártatlan, tiszta lélek értelmetlen kínjainak és megmagyarázhatatlan halálának részletes bemutatásánál. A tehetetlenség, az élet voltaképpeni értelmetlenségének, igazságtalan voltának érzete uralkodik el szépen, lassan, a színvonalas és a sztori adott fordulatához mindig pontosan illeszkedő bluegrass-számok ellenére is (a pár tagjai ugyanis egy olyan zenekar frontemberei, amely a country ezen ágát műveli, egyre nagyobb sikerrel, mintegy magánéletük elsötétülésének ellenpontjaként).
Az igazi dráma mégis a második "felvonásban" zajlana le, ha a film túl tudna lépni a melodrámai megoldásokon. A sorscsapások bár megdöbbentőek, tragikusak, drámai aspektusa mégis csak annak van, ahogy az ember megküzd - önmagában, társával, a világgal - velük. Ez az, ami felveti az egyéni döntés felelősségének kérdését, a szembesülés, megértés lehetőségét. A pár végigjárja a depressziótól az önmarcangoláson és egymás hibáztatásán át a megbocsátás akarásáig, majd - a belső átalakulással nem járó puszta akarat, elszánás hiábavalóságával szembesülve - a különválásig vezető utat, amely így és ekképp csak - lelki, majd fizikai - önpusztításban érhet véget. A pontosan végigvitt, megrázó folyamat valódi tragédiává akkor válna, ha egyensúlyban maradnának az egymásnak feszülő energiák, ha világosan láthatnánk és megérthetnénk a reakciók mögötti mélyebb motívumokat. Ha nem maga a gyász hordozná csupán az - egyértelmű - érzelmi töltést, hanem az emberi tett, a cselekvés, a halálra, az élet kiüresedésére adott, felismerésekben, döntésekben megnyilvánuló válasz. Ehhez kiváló alapot szolgáltat a páros különbözősége: a nő olyan szkeptikus, akinek fontos a spiritualitás, ám a világban inkább érzi valamiféle transzcendencia jelenlétét, mint hogy képes volna akár csak körülírni is, hogy mi volna az. A férfi viszont igazi, keményvonalas, fundamentalista híve annak a szektának, amelynek nincsenek szkeptikusai, csak szenvedélyes elkötelezettjei: az ateizmusban hisz. Valódi agressziót vált ki belőle a kretén babonaságnak vélt elgondolás arról, hogy az emberi életnek esetleg más aspektusa is lehetséges. Az ezen a síkon kibontakozó konfliktus valódi drámát eredményezne, ha a film nem azonosulna látványosan a férfi nézőpontjával. ', arról értesülvén, hogy a filmidő szerint hivatalban lévő amerikai elnök (ifj. Bush) valláserkölcsi okokra hivatkozva megvétózta az őssejtkutatás korlátozásának feloldását, heves és nyilvános (egy koncertbe ékelt) szónoklatban teszi meg minden bajok forrásának magát az istenhitet. Innentől azonban - a lírai hangvételhez visszataláló zárlat ellenére - egyféle politikai felszólamlássá egyszerűsödik a film. Megvan(nak) a bűnös(ök), elveszett a katarzis.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
