Film

A nagy szépség

  • 2014. január 5.

Film

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

Olyan A nagy szépség, mintha az Édes élet, a Satyricon, a Róma, illetőleg Az éjszaka, esetleg A nagy zabálás vagy A terasz forgatókönyvének random összeválogatott lapjaiból Wong Kar-wai operatőrével (Christopher Doyle) Lech Majewski készítene remixet.

A referenciákban bővelkedő film 65. születésnapját ünneplő és ünnepeltető hőse immár negyven éve nem alkot, csak reflektál. Egyetlen könyvét az is magasztalja, aki esetleg nem is olvasta, ő maga pedig a társasági eseményeken éli élvezetekben gazdag életét. Intellektusa briliáns, az ilyen természetű pengeváltásokban verhetetlen. A véleményvezéri státusszal be is éri: művészettel összefüggő interjúit mértékadó folyóirat hozza - ám az élet édességét már nem megjeleníteni, hanem megélni akarja.

Két és fél óra terjedelemben. Hihetetlen kifinomultságú beállítások, irodalmi (Céline-t név szerint is idecitálja az ambiciózus rendező, de minek), képzőművészeti (Rómában lehetne-e másképp?) és filmes (volna még egy sűrűn teleírt oldalnyi név) hivatkozások során át.

Többször is megemlíttetik, hogy a semmit műalkotássá fogalmazni lenne a valami. Itt viszont csak a felszínességet sikerül - felszínesen.

Forgalmazza a Cinenuovo

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.