Film

A nagy szépség

  • 2014. január 5.

Film

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

Olyan A nagy szépség, mintha az Édes élet, a Satyricon, a Róma, illetőleg Az éjszaka, esetleg A nagy zabálás vagy A terasz forgatókönyvének random összeválogatott lapjaiból Wong Kar-wai operatőrével (Christopher Doyle) Lech Majewski készítene remixet.

A referenciákban bővelkedő film 65. születésnapját ünneplő és ünnepeltető hőse immár negyven éve nem alkot, csak reflektál. Egyetlen könyvét az is magasztalja, aki esetleg nem is olvasta, ő maga pedig a társasági eseményeken éli élvezetekben gazdag életét. Intellektusa briliáns, az ilyen természetű pengeváltásokban verhetetlen. A véleményvezéri státusszal be is éri: művészettel összefüggő interjúit mértékadó folyóirat hozza - ám az élet édességét már nem megjeleníteni, hanem megélni akarja.

Két és fél óra terjedelemben. Hihetetlen kifinomultságú beállítások, irodalmi (Céline-t név szerint is idecitálja az ambiciózus rendező, de minek), képzőművészeti (Rómában lehetne-e másképp?) és filmes (volna még egy sűrűn teleírt oldalnyi név) hivatkozások során át.

Többször is megemlíttetik, hogy a semmit műalkotássá fogalmazni lenne a valami. Itt viszont csak a felszínességet sikerül - felszínesen.

Forgalmazza a Cinenuovo

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.