A film hősnője vallási fanatizmusban lelki nyugalmat nyerő magányos nő, akinek egész életét kitölti az egyhangú munka után, sőt szabadsága terhére is végzett, általa karitatívnak gondolt tevékenység: szegényekhez, betegekhez, bevándorlókhoz jár, hogy együtt imádkozzon velük a nejlonszatyorban magával cipelt Szűz Mária-szoborhoz. Akinek szerinte szüksége van rá, annál ott is hagyja Isten műanyagból öntött anyját, hogy a hozzá pedánsan intézett imák eredményeként majd jobbra forduljon a rászorulók sorsa. Odahaza áhítatos dalokat énekelget nagy önbizalommal és botfüllel, esetenként önkorbácsolással és cilicium (belülről szöges öv) viselésével vél vezekelni a világ bűneiért. Életcélja, mint az az általa látogatott imakör fohászaiból és fogadkozásaiból kiderül, Ausztria újrakatolizálása.
'rületének szép, kerek, komfortos harmóniáját két éve távozott férje váratlan visszatérése bontja meg. A mozgássérült muszlim férfi ugyanis szeretne újra visszakerülni férji jogaiba, az asszony viszont nem fogadja vissza sem az ágyába, sem az életébe. Élnek egymás mellett, teljes elkülönültségben. A nőben, aki egyre elborultabb hévvel igyekszik idegeneket megtéríteni, még csak fel sem merül, hogy férjével bármilyen kommunikációt kezdeményezzen, inkább elviselendő próbatételnek tekinti a kialakult helyzetet. A férfi viszont egyre jobban szenved a magánytól, a kommunikációképtelenségtől, a megalázottságtól és kiszolgáltatottságtól (hogy közeledését lehetetlenné tegye, tolószékét is elveszi tőle a nő). A hit paradicsoma helyett így a fanatizmus pokla tárul fel előttünk.
Ulrich Seidl igen pontosan fogalmaz: ahogyan valamely fel nem dolgozott trauma következményeként a valóságos személyiség helyébe egy kényszerképzetekből, elfojtásokból és az ezeket álcázni hivatott fedőtevékenységekből kialakított hamis ego léphet, úgy a vallási fanatizmus sem a hit következménye, hanem a transzcendenssel való valóságos kapcsolat helyett létrehozott hitszurrogátum, pótlék, fel nem dolgozott képzetek hulladéka. Az az állapot, amikor istent magát az istenről alkotott kép, képzet kezdi helyettesíteni. Képet alkotni istenről szükségszerű ugyan, még ha ez a kép nem is egy hívő, hanem egy isten létezését elutasító ember elgondolása, ám ez a kép szükségszerűen lesz pervertált, ha zárt világmagyarázatként az ellen a közeg - voltaképpen a hívő vagy nem hívő embert körülvevő világ - ellen fordul, amelynek transzcendens aspektusai felé éppen a megélt, valóságos hit nyithatná meg az utat.
A film ekképp a hit mibenlétét negatív nyomatként mutatja be, mint ahogy a trilógia korábbi epizódja is a szeretet hiányán keresztül beszélt a szeretetről. A valóságos hit: nyitottság és megértés, szolidaritás és könyörületesség. Az emberi teljesség megélésének lehetősége, nem pedig az emberi természet megtagadása és az emberi minőség megszüntetése. A vallási fanatizmus azonban éppen ezt követeli. Ezért olyan leleplező erejű az a jelenet, amikor a mindennapi térítő körútjáról este hazatérő asszony egy vad gruppenszexjelenet tanúja lesz a parkban; onnan felindult imádkozásba menekülve rohan haza, ám később látjuk, amint éjszakára maga mellé, az ágyába veszi a szerelmesen becézett, simogatott feszületet, amellyel nyilvánvaló erotikus kapcsolatba lép. A bigott fanatizmus éppolyan aberrált viszonyulást tanúsít a testtel szemben, mint amilyen aberrált istenképet őriz. A hősnő munkaidejét röntgenasszisztensként, fedetlen testek között tölti, gondolatait valójában ez a test, az emberi test, saját teste, az ezzel való beteges viszony uralja. Félmeztelenül ostorozza magát a feszület előtt, majd térden csúszkálja körbe a vallásos relikviáktól zsúfolt lakást (később, ennek párhuzamaként, a tolószékétől megfosztott férj vonszolja magát végig ugyanezen a padlón). A világ paráznaságáért (jelentsen az bármit is) akar vezekelni az asszony, s az általa meglátogatott szerencsétlen, kiszolgáltatott emigránsok és szenvedélybetegek valóságos problémáit figyelmen kívül hagyva, hathatós segítség helyett ítélkezik felettük, saját életvezetési elgondolásait proponálja, és csak az számít, hogy a közös imádkozásra rá tudja-e venni őket. Bár áldozatnak tekinti saját tevékenységét, mégsem könyörület van benne, hanem agresszió.
Seidl egyik legfontosabb rendezői eszköze az, ahogyan a kétféle teret - a geometrikus kompozíciókba rendezett, jómódról árulkodó, lakájos, mégis halott, rideg otthont és a megtéríteni kívánt, rendezetlen életű szegények zsúfolt, kusza, mégis emberi jelenlétről tanúskodó tereit - egymással tükrözteti. Csak az utóbbi terekben látunk érintést. Egymásba kapaszkodást, verekedést, de mégis: valami valóságos, fizikai kontaktust. A rendező hibátlan ritmusérzékkel bontja ki a kommunikáció hiányában kialakuló abszurd szituációkat. Az otthon tere viszont élettelen, lakatlan. Ebbe a térbe tér vissza a muszlim férj, aki vissza szeretné kapni feleségét, nőként is. ' azonban, aki a feszületével folytat szerelmi viszonyt, elzárkózik még az érintés elől is.
A nagyon pontos, nagyon végiggondolt, nagyon direkten fogalmazó film nem hagyja, hogy ne foglaljunk állást - nem a film, hanem saját életünk: meggyőződéseink, törekvéseink, kapcsolódásaink tekintetében.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
