TPP

Két túlsúlyos, a végső elpuhulás küszöbén álló értelmiségi (egyetemi tanár és családterapeuta a páros, másoknak csepegtetik a tudást, s adnak életmódtanácsot) válik. Eleinte úgy képzelik, hogy minden simán megy majd, lévén intelligens emberek.

Susanne Bier filmje csak a rendezői erényeinek köszönhetően nem fajul tanmesévé. Egy dán vöröskeresztes orvos a polgárháború sújtotta Afrikában végzi áldozatos munkáját, s vív kilátástalan küzdelmet nemcsak a lőtt és robbanásoktól keletkezett gyermeki sebek begyógyításáért, de - azzal, ahogy a helybéli sebesült hadúrral bánik, majd elbánik - egyenesen a nagybetűs erőszak ellen is.

Van a filmben egy autó; elektromos és környezetkímélő, trendi, reform és bió. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e a hősöknek olyanná formálniuk (komputervezérelt szimuláció és tengersok dollár segítségével), mintha a rock and roll-korszak legendás verdája lenne, bikahangú, zabolátlan lóerőktől remegő motorháztetejű országúti cirkáló. Ilyen a nagy mű létrehozásáról szóló film is.

A Fikász család visszatért, s vele a szellemek, részint lepedőben rohangáló balfékek, akiknek a rohangálásán és balfékségén kéne nevetnünk, részint egy igazi, akinek a megjelenése kellene, hogy dramaturgiailag valamilyen irányba taszigálja ezt a merő balfékséget és rohangálást. De nincs a projektben szellem - vagyis humor, ötlet, tehetség. Itt ez a túlzottan is életrevaló, jól ismert magyar átverőlegény, s most ott folytatná, ahol abbahagyta, csak az igények változatával ezúttal az unalmas wellnesskúriát változtatná - saját szerény közreműködésével - pénzes ezotéria-mániásoknak kísértetkastéllyá.

Az ember, ha úszómedencét épít a villájába, ügyeljen a felhasznált építőanyagra. A túl kemény burkolat életveszélyes.

A román film olyan sokáig nem volt tényező semmiféle fórumon, hogy most a fél világ csodálkozik rá a hirtelen feltámadt realizmusra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a román új hullám kisebb loccsanásait előidéző filmes is kellő komolysággal vezeti elő munkáját.

Egy ember áll az üres színpad közepén, keresztté merevedve, mivel kezét, ha akarná, se tudná mozdítani: kabátujjain átvezetett vastag bot merevíti karjait. Középkori himnuszba fog, szemérmes áhítattal énekli az istent dicsőítő dallamokat. Hamarosan újabb férfihangok csatlakoznak hozzá, s a három további szereplő megjelenik a keresztet formázó férfi mögött magasodó roppant traverzeken (itt maga a fel sosem épülő "közös ház", amit akár civilizációnak is nevezhetnénk). A férfi lenn forgolódni kezd, feltekintget, áhítata kíváncsisággá szóródik szét. Nem is kereszt többé, inkább madárijesztő. Madárijesztő is.

Megy a Spektrumon egy brit sorozat, amiben - ma már vagy 7-8 éves - gyerekeket követhetünk a bölcsőtől a nagykorúságig. A gyerekek a szigetország különféle származású, foglalkozású, műveltségű és egészségi állapotú családjaiból származnak, s ez a tény igen komoly hangsúlyt kap, midőn szemünk előtt bontakozik ki, mi teszi a gyerekeket ilyen vagy olyan felnőtté.

Tavalyi, váratlan haláláig Pina Bausch a kortárs táncművészet legjelentékenyebb, iskolateremtő alakja volt. Mindennapi emberi gesztusokból építkező koreográfiái nemcsak a kortárs tánc műfaját magát szakították le a narcisztikus, önnön virtuozitásában elvesző klasszikus balett elidegenedett világáról, de a színháznak és a színjátszásnak is olyan új lehetőségeit tárták fel, amelyeket még csak ma, megjelenése után vagy harminc-negyven évvel kezdenek valahogy megkülönböztetni, s a mostanában divatos "fizikai színház" kifejezéssel illetni.