Van olyan giccs, mely egyenes és világos. Szarvasok isznak a patakból, míg a gombolyaggal játszó kiscicák turbékolása közepette a szerelmesek (sok viszontagság után) örökre egymáséi lesznek.
Vagy nem, mert egyiküket elviszi a csúnya betegség, a tragikus baleset vagy más, könnyeket kiváltani hivatott dramaturgiai effektus, de akkor meg elérzékenyülten lehet számba venni az elhalt szereplő kiváló önfeláldozását, mert a fű azért mégis zöld, az ég kék, az élet szép, a kassza meg tele.
A magát művészetnek álcázó giccs ellenben tekervényes és obskúrus. Nem azért, mert például - mint Ferzan Özpetek (interjúnk a rendezővel itt olvasható) filmjében - hetven éve megholt antifasiszta ellenálló komédiások, illetve a szellemeik és egy mai meleg színészaspiráns (némi, a kísérteteknek kijáró rémüldözést követő) megható egymásra találásában szemlélhetjük a társadalomból, a történelemből s minden egyébből kitaszítottak örök és színigaz emberségének diadalát. Hanem azért, mert a sok mellékszál csupán a fő sztori képtelen agyaltságát hivatott elfedni, s a felvételi, színészvezetési és vágástechnika egyértelműen művészfilmes attitűdje arra utal, hogy még valami egyebet is bele kéne látnunk a kellő verbális összehunyorításokkal megírt szövegekbe, mint a fikció és a valóság viszonyáról elgondolt banális közhelyeket.
Az pedig, hogy mindezek végén az amúgy felkapott török filmes per Federicónak meg Carlónak ajánlgatja lila dolgozatát, arról tanúskodik, hogy lövése sincs róla, hol is az ő tényleges helye a filmművészetben.
A Szuez Film bemutatója
