Film

Párizs-Manhattan

  • 2012. november 4.

Film

Nincs annál gazdaságosabb, mint amikor a vidéki haknira leruccanó bonvivánt jó gázsiért még szavalni is felkérik a helybéli óvodai ballagáson.

Ha már Woody Allen jelenlétével tisztelte meg a távoli, egzotikus Párizst (Éjfélkor Párizsban c. művén dolgozva), hát felsorakozik egy bennszülött agytröszt, hogy éljen a lehetőséggel. Az ily módon létrejött film története szerfelett banális: a tüskés természetű vénlány, aki csak a szobája falát díszítő WA-képpel van bizalmas viszonyban, végül - fárasztó fordulatok után - csak bepasizik, és megtalálja a boldogságot egy mérsékelten jóképű, az imádott filmkomikust egyáltalán nem ismerő szakmunkás oldalán.

A nagy poén az volna, hogy az említett poszter időnként életvezetési tanácsokat ad. Csakhogy volt már hasonló mentorra példa - még W. Allen filmjeiben is, csak ez ott szervessé (Játszd újra, Sam!) vagy legalább viccessé (Annie Hall) tudott válni. Itt viszont legfeljebb annyi a funkciója, hogy végül személyesen is megjelenhessen a nagy példakép úgy ötven másodpercig.

A romantikusként elképzelt történet feldob egy másik labdát, amely azonban anélkül pottyan le, hogy akár csak beleütöttek volna. A főhős és környezete zsidóságát folyvást felemlegetik, ám a fennforgó meghatározottságnak se dramaturgiai, se hangulati funkciója nincs, még poén is jó, ha egy van, ami erre épül. A legnagyobb tehertétel azonban, hogy a két főszereplő egyszerűen nem illik össze. Nincs kapcsolódás, nincs vibrálás, csak lötyögve felmondott szövegek, kelletlen korrektséggel kivitelezett mozdulatok. Milyen már az a szerelmes film, amiben épp szerelem nincs?

Forgalmazza a CineReal Kft.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.