Film

Párizs-Manhattan

  • TPP
  • 2012.11.04 15:10

Film

Nincs annál gazdaságosabb, mint amikor a vidéki haknira leruccanó bonvivánt jó gázsiért még szavalni is felkérik a helybéli óvodai ballagáson.

Ha már Woody Allen jelenlétével tisztelte meg a távoli, egzotikus Párizst (Éjfélkor Párizsban c. művén dolgozva), hát felsorakozik egy bennszülött agytröszt, hogy éljen a lehetőséggel. Az ily módon létrejött film története szerfelett banális: a tüskés természetű vénlány, aki csak a szobája falát díszítő WA-képpel van bizalmas viszonyban, végül - fárasztó fordulatok után - csak bepasizik, és megtalálja a boldogságot egy mérsékelten jóképű, az imádott filmkomikust egyáltalán nem ismerő szakmunkás oldalán.

A nagy poén az volna, hogy az említett poszter időnként életvezetési tanácsokat ad. Csakhogy volt már hasonló mentorra példa - még W. Allen filmjeiben is, csak ez ott szervessé (Játszd újra, Sam!) vagy legalább viccessé (Annie Hall) tudott válni. Itt viszont legfeljebb annyi a funkciója, hogy végül személyesen is megjelenhessen a nagy példakép úgy ötven másodpercig.

A romantikusként elképzelt történet feldob egy másik labdát, amely azonban anélkül pottyan le, hogy akár csak beleütöttek volna. A főhős és környezete zsidóságát folyvást felemlegetik, ám a fennforgó meghatározottságnak se dramaturgiai, se hangulati funkciója nincs, még poén is jó, ha egy van, ami erre épül. A legnagyobb tehertétel azonban, hogy a két főszereplő egyszerűen nem illik össze. Nincs kapcsolódás, nincs vibrálás, csak lötyögve felmondott szövegek, kelletlen korrektséggel kivitelezett mozdulatok. Milyen már az a szerelmes film, amiben épp szerelem nincs?

Forgalmazza a CineReal Kft.


Neked ajánljuk