A szászokat sikerült csaknem teljesen elüldözni Erdélyből a kommunizmus évei alatt. Jórészt azokkal az eszközökkel - az értelmiség "megfordítása", megfélemlítése vagy fizikai megsemmisítése -, amelyeket Radu Gabrea valós történeten, Eginald Schlattner önéletrajzi regényén alapuló filmjében láthatunk. (A rendező korábbi munkája, A lefejezett kakas is egy Schlattner-regény megfilmesítése.)
Az író alteregója, az eleve labilis idegzetű Felix Goldschmidt hithű kommunistaként is a Securitate börtönébe kerül a magyar '56-ot követő években. Ott előbb elveszíti a baloldali eszmékbe vetett hitét, majd - az agymosás és az elhatalmasodó kényszerképzetei hatására - nemcsak visszanyeri, de meg is erősödik benne. A nevezetes 1959-es íróperben - részben mint igazi fanatikus, részben, hogy testvére életét mentse - egykori barátai, a kommunista rendszer ellen szervezkedő szász értelmiség krémje ellen vall.
Raboskodásának, lelki összeomlásának története egyszerre lehetne a kommunizmus áldozataiért és a hazájukból gyalázatos módon kiebrudaltakért mondott rekviem - egy értő direktor kezében. Ám Gabrea jóllakott óvodásra emlékeztető meggyötört rabja agyonvilágított papírmasé díszletek közt szerencsétlenkedik, ahol még a kedvetlenül poroszkáló patkányok is csak annyira félelmetesek, mint egy plüssmackó. A fellépő színészek pedig színpadiasan deklamálnak. A rendező kínosan direkt és sablonos dramaturgiai fogásokkal, rémes flashbackekkel rágja szájba az amúgy sem kibogozhatatlanul komplikált üzenetet. És a pátoszt is bővebben méri a kelleténél.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
