Interjú

Kamaszsávban

Jasna Fritzi Bauer színésznő

  • - kg -
  • TPP
  • 2012.10.28 11:21

Film

A németek a Barbarát, az NSZK-ba vágyó NDK-s orvosnő történetét indítják az ez évi Oscar-versenyben. Feltűnik a filmben egy elvágyódó kamasz lány is, aki a hírhedt torgaui átnevelőtáborból menekülne - Stellát Jasna Fritzi Bauer, a német színjátszás ifjú reménysége alakítja, aki Budapestre is elkísérte a Berlinalén is díjazott művet, mely a Szemrevaló Fesztivál nyitófilmjeként debütált.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: 1989-ben született. Érdekli egyáltalán a maga generációját az NDK?

 

Jasna Fritzi Bauer: Nem, nem érdekli.

MN: Miért?

JFB: A suliban, amikor a huszadik századot vettük, mást sem szajkóztak, mint második világháború, második világháború és második világháború! A náci múltat sulykolták belénk ezerrel, az NDK a resztlihez tartozott. Nyugat-Németországban születtem, és már elmúltam 18, amikor kapiskálni kezdtem, mi is lehetett ez az NDK. Csak akkor kezdett derengeni a dolog, amikor munkát kaptam egy türingiai színházban. Ilyen-olyan történetek persze megcsapták az én fülemet is, egy barátom mesélte például, hogy noha négyéves volt csupán, amikor a fal leomlott, még így is szerepelt a Stasi aktáiban. Van néhány idősebb barátom is, akik még jócskán benne éltek az NDK-ban. Egyikük sem akarta megnézni, mi áll az aktájában. Nem akarják tudni, ki mit jelentett róluk. Én bizony hasonló helyzetben elolvasnám.

MN: A film kedvéért valamit azért csak meg kellett tudnia az NDK-ról. Hol keresgélt?

JFB: Az interneten.

MN: Beguglizta az NDK-t?

JFB: Be én! A Wikipedia volt a fő forrásom, és még azok, amelyek az NDK szocialista átnevelőtáboraival foglalkoznak, hiszen Stella, azaz az én figurám is egy ilyenben él. Szörnyű dolgok estek meg a táborokba zárt gyerekekkel.

MN: Létezik még ma is, több mint 20 évvel az újraegyesítés után előítéletesség a nyugatiak és keletiek között?

JFB: Hogyne! "Wessie" szemmel tipikus "ossie" sztereotípia, hogy a keletiek ostobák, rosszul öltözöttek, béna a hajviseletük, és idétlen dialektusban beszélnek, miközben a nyugatiak szeretnek úgy gondolni magukra, mint akik az értelem csúcsait ostromolják, és emellett még rendkívül jól is néznek ki. Na persze! Keleti szemmel pedig egy nyugati csakis pökhendien tudálékos lehet. Szóval dúl a kölcsönös szeretet.

MN: Christian Petzold, a Barbara rendezője híres arról, hogy a forgatás előtti próbák során filmvetítéseket tart a színészeinek. Önöknek mit vetített?

JFB: Egy régi japán filmet láttunk, de ha megfeszülök, sem emlékszem a címére. Egy fiatal pár biciklizik benne. Sokat bicikliznek. A lány idős édesapja is fontos szereplő. (Alighanem Ozu Yazujiró Késő tavasz című filmjéről van szó - K. G.). De a lényeg nem is a történet volt, hanem a hangulat; azt szerettük volna a Barbarába átplántálni.

MN: A koránál jóval fiatalabb szerepet játszik. Gyakran megesik, hogy kamaszt ad?

JFB: A berlini Schaubühne színpadán Tolsztojt játszom: Anyutka vagyok A sötétség hatalmában. 23 évesen kislányszerepet játszom, de színházban ez nem nagy ügy, szinte mindennapos dolog, filmen viszont vigyázni kell, hogy mennyit csalhat el a korából az ember. Játszottam már 15 évest 21 éves fejjel, és hát, mit van mit tenni, leggyakrabban ezt keresik bennem a rendezők: a gyereklányt. A Barbara nemzetközi sikere elég sok ajtót megnyitott előttem, Németország hivatalos Oscar-jelölt filmjében szerepelni csak nem árthat! Jönnek is az ajánlatok, olyan is volt már, hogy a 18 évest látták meg bennem a szereposztók. A 16-18 éves sáv az, amiben kelendő vagyok.

- kg -

Barbara

Fojtogató atmoszféra, hétköznapi félelem és reménytelen bezártság: az NDK-s tárgyú művek tisztes fejezetté nőtték ki magukat a német filmgyártásban. Volt már vígjáték (Good bye, Lenin), Oscart érő lehallgatási dráma (A mások élete), keresték a neonácik gyökereit (Führer Ex) és a terrorizmus végét is (A lövés utáni csend).

Ám épp e fojtó légkört, az életrontás kisszerű, szenvtelenül agresszív technikáit nem elemezte még senki - Christian Petzold most megteszi. A története elszomorítóan ismerős: politikai vagy annak tekintett vétségek miatt a fővárosból vidékre száműzött, képességeikhez méltó munkától megfosztott értelmiségiek - ezúttal orvosok - tengődnek valahol az Északi-tengernél, ahol viharos a szél, lepusztult a kórház, egymásban (olykor nem is alaptalanul) besúgót látnak az emberek, és a nyikorgó fekete Zsiguli a belügyi görénnyel tényleg meg is jelenik folyton. Innen menekülne nyugatnémet szerelméhez a hősnő. Eleinte kémnek véljük, hiszen elképesztő konspirációk árán jut levélhez, pénzhez, ám lassan kirajzolódik, hogy egyetlen bűne épp ez a szerelem, s a szökés lenne az utolsó esély az emberhez méltó életre.

A kifejlet azonban mást hoz, ami távolról sem meglepő, s a rendező sem tálalja dramaturgiai csúcspontként. Sőt, az érzelmi csúcs sem ez, hisz ekkor már minden elvégeztetett. A doktornő jellemét, döntéseinek logikáját, amelyből végső elhatározása megszületik, már kirajzolta a film: thrillerhez illő feszültséggel jelentek meg a hétköznapi kommunizmus körletéletének nyomorúságos fordulatai. Épp ez az út, a hősnő szikár, illúzióktól szabadulni merő következetessége, belső szabadsága az, amit megszületni és működni látunk ebben a tompított drámaiságú, nyugtalanító filmben, amely a - kis kompromisszumok, falmelléki örömök, másodosztályú élettervek segítségével, kicsit hunyorítva, kicsit orrbefogva már-már komfortosnak tűnő - zsarnoksággal valójában érvényesen állítható szembe.

TPP

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány


Neked ajánljuk