Aki lelakott, már-már működésképtelen várost keres, amely egyszerre idézi a régi csillogást, és mutatja fel a jelen teljesen indokolatlannak tűnő életörömét, keresve sem találhat jobb helyet. A szegénység még inkább festői rendetlenségnek tűnik, mint kegyetlen életrontásnak, s a világ bajaira könnyen hozzáférhető gyógyír a szivar, a rum, a zene - és az erotika. Filmre való mind, kétségtelenül.
Más kérdés, kell-e hozzá hét különböző rendező, hogy Leonardo Padura lazán, kevésbé a történet szintjén, mint inkább hangulatukban összefüggő írásaiból egyetlen filmet fogalmazzanak; mert Kubán kívül kétségtelenül trendi a szkeccsfilm műfaja is. Ez esetben inkább az együttműködés gesztusa, a nemzetközi művészvilág szolidaritásának felmutatása lehetett fontos, mint mindennek reflektált művészi kifejezése. Az egymástól eltérő stílusok egyfelől elnehezítik a végterméket - mindig egy komplett dráma kezdődik újra, amely csak felszínesen kapcsolódik a többi kisfilmhez -, másfelől (Elia Suleiman közelítését kivéve) mégsem elég markánsak ahhoz, hogy az egyes etűdök önmagukban emlékezetesek tudjanak maradni.
A hetesből két kisfilm lóg ki nyilvánvalóan, az egyik a gyengeségével. A Gaspar Noé-epizódban (péntek) egy aprólékosan bemutatott, afrikai eredetű vallási szertartást látunk - egy fiatal lányból űzik ki a leszbikus hajlamok démonát -, de ez nem több egzotikusnak szánt hatásvadászatnál.
A másik, az említett Suleimané, az erejével. Ő az egyetlen, aki közvetlenül is beemeli a politikai szituációt filmjébe: Castro órákig tartó beszéde alatt bontakozik ki valami nehezen körülírható, egyszerre nyomasztó és bukolikus hangulattá összeálló esemény(telenség)sor a politikusinterjúra épp e beszéd miatt várakozó palesztin újságíró kóborlásából. Ez a rész (csütörtök) sem fogalmaz meg direkt kritikát, csak engedi felismerni a helyzet reménytelen abszurditását. A film tengelyében álló epizód végén a logorrhoeás kommandante, kinek már hű öccse is az óráját nézi a szónoklat alatt, végül megkérdezi az ő összesereglett népét, akarják-e, hogy folytassa a szófosást. Mire a sok szerencsétlen, megannyi Tót lelkesen kéri az ő őrnagyát a dobozolás folytatására. Valóban kis remekmű a palesztin filmes etűdje.
A többiek halványabbak. Benicio Del Toro (hétfő) amerikai színésznövendékének kiruccanása közhelyesen megjelenített buliba fullad, olyan zárópoénnal, amely legfeljebb a szereplőt lepi meg. Az argentin Pablo Traperónál (kedd) a főszereplő-kolléga Emir Kusturica önreflektív - részeg, kiábrándult, celebségtől megcsömörlött - bolyongását egy taxisofőrként dolgozni kénytelen trombitás megszenvedett életöröme ellenpontozza. Itt jelenik meg a film vezérmotívuma, a lefojtott, kényszersorsban elvesző, kibontakozni nem tudó tehetség. A szerdai kisfilm hőse az éjszakai élet rajongott dívája. Ám a tökéletes szépségű és mézesen fájdalmas hangú mulatt nő is csak rossz lehetőségek közül választhat: a sikerrel, hírnévvel kecsegtető Európába távozzon egy érte kamaszosan lángoló, de férfiatlanul öntelt producer oldalán, vagy - már a szombati epizódban - a legfeljebb illegális segédmunkával kecsegtető Amerikába próbáljon meg eljutni egy lélekvesztőn baseballjátékosként sikertelen, ám szeretőként utolérhetetlen barátjával. Kár, hogy Julio Medem szentimentálisra veszi a történetet. Holott kubai kollégája, a szombati epizódot jegyző Juan Carlos Tabío ugyanebben a közegben valóságos drámát képes felmutatni. Az énekesnő fehér bőrű édesanyja álló nap süti a tortát egy másnapi eseményre - csak éppen tojást nem kapni sehol, továbbá hol van áram, hol nincs, hol iszik az élettárs, hol nem, és egyáltalán: az élet a maga kisszerű működésképtelenségében az elpazarolható energiák fölélése. Végül megtudhatjuk, hogy a tévé-show, amelyet habverés közben egész nap emleget a szakácsnőnek vélt főhős, nem valami megnézendő szappanopera, hanem az ő saját fellépése: pszichológus és doktor ugyanis ez az agyonhajszolt családanya, aki este azt fejtegeti az állami csatornán (míg gyönyörű és tehetséges énekesnő lánya egy életveszélyes sajkán épp elhagyja az országot), hogy mily nagy szüksége van az embereknek a feltöltődésre, s hogy milyen fontos az önbecsülés... Süteményét egy vallási szertartáson szolgálják fel: a vasárnapi epizódban ugyanis (Az osztályt jegyző Laurent Cantet etűdje) oltárt építenek egy termékenység-istennőnek, akit utóbb a katolikus egyház is integrált - Kuba védőszentjeként.
Hiszen kiben is bízhatnak még arrafelé, ha nem egy joruba bálványban, aki egyszersmind keresztény istenszülő is? Csak jöjjön már.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
