Magyar Narancs: A Jackpot nagyon emlékeztet Tarantino, Guy Ritchie és a Coen testvérek munkáira. Van bármi speciálisan norvég a filmben?
Magnus Martens: A Coen-filmek hatása egyértelmű, de nem gondolom, hogy Ritchie vagy Tarantino munkáira hasonlítana - leszámítva persze, hogy a Jackpotban is pitiáner bűnözők szerencsétlenkednek. Annak ellenére, hogy egy tipikusan norvég helyszínen (egy határszéli kisvárosban) játszódik, valóban nem tipikus norvég film: sokkal inkább olyan, mint egy 90-es évekbeli amerikai vagy angol gengszterfilm, sok humorral megspékelve.
MN: Van olyan, hogy norvég vagy skandináv humor?
MM: Elvileg van. Szeretjük a fekete, kissé beteges humort, az biztos. Sok poénról azt hittem, hogy azt csak a hazai, illetve maximum a svéd és a dán közönség fogja érteni, de a nemzetközi tesztvetítéseken kiderült, hogy az angol és az amerikai nézők ugyanúgy leveszik. Úgyhogy már kezdek gyanakodni, hogy nincs is olyan, hogy tipikus skandináv humor.
MN: Az egyik főszereplő úgy nyilatkozott, hogy a forgatás alatt végig rettentő ideges és pesszimista voltál.
MM: Talán csak viccelt. Elég nehéz egy ilyen sokféle műfajt ötvöző filmet úgy összehozni, hogy az ember eltalálja a komédia, az erőszak, a dráma és a feszültség megfelelő arányait, és természetesen aggódtam, hogy sikerül-e.
MN: A Jackpotot annyira szerették az USA-ban, hogy meghívtak rendezni. A saját filmed remake-jét kell elkészítened?
MM: Több lehetőség is felmerült, keressük a megfelelő forgatókönyvet, de még semmit sem fixáltunk. Mivel nagyon tetszett nekik a film, de Amerikában nem szeretnek feliratokat olvasni, valóban felmerült az amerikai verzió ötlete. Ha ők akarnak remake-et, áldásom rá, de én a Jackpotot biztosan nem fogom újra megrendezni - egyszer pont elég volt.
MN: A jegybevételek alapján úgy tűnik, a filmet jobban szerették Angliában és az Egyesült Államokban, mint Norvégiában.
MM: Nálunk nem szokás műfaji filmeket készíteni.
MN: Lehet, hogy a norvégoknak a tavaly nyári tömegmészárlás miatt nem volt gusztusuk egy erőszakos filmhez?
MM: Tudtuk, hogy a Breivik-ügy miatt a norvég közönség nagyon másképp fog reagálni egy ilyen hazai filmre, mint ahogy egy ugyanilyen vagy még vadabb amerikai filmre reagálna. Már csak a nyelv miatt is könnyebben tudunk távolságot tartani egy külföldi filmmel, valahogy sokkal kevésbé tűnnek valóságosnak a vásznon zajló események. A bemutató előtt sok tesztvetítést tartottunk, hogy kiderüljön: van-e bármi olyan momentum a filmben, ami sérti, bántja a norvég nézőket, de mindenki azt mondta, hogy úgy jó, ahogy van. Egyetlen kritikus vetette fel, hogy nem lenne szabad ilyen nyílt erőszakot ábrázolni norvég filmben, de ez mostanában egy általános, az irodalomra, a televíziózásra és nagyjából minden alkotói tevékenységre kiterjedő vita Norvégiában. Én azon az állásponton vagyok, hogy tovább kell lépnünk: nem hagyhatjuk, hogy egy gyilkos befolyásolja, hogyan gondolkodunk, hogyan érzünk és főként miket alkotunk.
JackpotAki különleges csemegére számít, valami jó kis skandináv fekete humorra, ahol az abszurd öldöklés, majd a holttestek, illetve azok gondatlanul lenyesegetett testrészei eltüntetésének szellemes beszólásokkal övezett fordulatait nézve voltaképpen magának a halálnak nevethetünk a szemébe - az nézze meg pl. a Zöld henteseket. Vagy valami más tetemcipelős filmet. Ez most itt nem jött össze. Elsőbben is: a krimibestseller-szerző Jo Nesbo e film alapját képező írása nem véletlenül maradt (eddig) publikálatlan. Nyögvenyelős, erőltetett humorú darab, amilyet a koleszban szoktak összefantáziálni kissé beszívott tinédzserek egymást öldöső, darabolgató totónyertes lúzerekről, kőhülye, ám nagyképű rendőrökről és egy rejtélyes lövöldözésről a sztriptíz-bárban. Az asztalfiókban kellett volna hagyni az irományt, és nem bajlódni a megfilmesítéssel. De ha már, akkor nem lett volna baj egy kevésbé inkompetens rendezőt találni hozzá. Olyat, aki nemcsak azt tanulja el a mintául szolgáló (főleg dán) fekete komédiákból, hogy akár az erőszakos halál, hullaszeletelés, vértócsa is lehet humoros, hanem azt is, hogy ez csak az abszurditás és realitás nagyon kényes egyensúlya esetén következik be, ezért ráveszi színészeit, hogy szerepük megformálásakor ne kizárólag a kreténségre koncentráljanak. Végül: nem kellett volna szinkronizálni a filmet, vagy ha már muszáj volt, szerencsés lett volna hozzá olyan fordítást találni, amelyben a színészek által tartott hatásszünetek természetesen esnek oda, ahová a norvég szövegben. Ehhez persze meg kellett volna nézni a filmet. Belátom, ez nagy áldozat, de pénzért az ember mindenre kapható - én például cikket írok erről a baromságról. TPP A Vertigo Média bemutatója |
