Amerikai filmekben megszokott dolog a Föld felé közelítő aszteroida, amelynek becsapódásától a hős megmenti - a pusztulásra amúgy megérett - bolygónkat. Lorene Scafaria rendező viszont nyilván ismer valakit, aki olvasott valamit Lars von Trier Melankólia c. filmjéről, s egészen rácsodálkozott a lehetőségre, hogy végül nem jön megmentő, viszont az elkerülhetetlen felé közelítő emberek mindenféle felismerésekre jutnak a Nagy Katasztrófa előtt.
Ahelyt filmre is álmodta e pazar ötletet, csak épp értékelhető forgatókönyvet nem írt, és valamirevaló gondolatot, de még hiteles színészt sem talált hozzá. Apokalipszis ide vagy oda, hőseinkkel ugyanaz történik, mint ami amerikai, valamilyen fogalomzavar következtében "romantikusnak" tekintett filmekben lenni szokott: a művészek párás szemmel helyzetgyakorlatokat adnak elő a "ki szereti jobban a másikat", valamint a "ki a jobb ember" témakörében. A középkorú férfit a kifejezéstelen arcú, egyetlen percig nézni is unalmas Steve Carell adja, az ifjú szépséget a természetes gesztusra véletlenül sem hajlandó, mindent agyongrimaszoló és -gesztikuláló Keira Knightley ripacskodja elénk (utóbbi filmjeit nézve megállapítható: a túljátszás immár alkotói eszköz nála). Az ő halál árnyékában esedékes egymásba szerelmesedésüket kéne elhinnünk, de a köztük lévő disszonancia csak még jobban aláhúzza az élet értelmére vonatkozó felismerésként a szeretet kifejezésének szükséges voltáról előadott közhelyek végtelen laposságát. A film tűzözönt ígér, de végül nyáltengerben süllyed el.
Forgalmazza a Fórum Hungary
