Herczog Noémi

Bár alig vannak már köztünk holokauszttúlélők, a harmadik-negyedik generációt is megbetegítheti a nagyszülők és dédszülők múltja.

Szeptemberben lesz a tizedik PLACCC, a helyspecifikus és köztéri művészeti fesztivál, amely 2008 óta vonul ki a kőszínházból a közterületre, nyilvános épületekbe, utcára. Mert színház ott van, ahol a néző. De miért nincs köztéri színház diktatúrákban, miért hiányoznak a hagyományai nálunk? És mit jelent a közterekhez való jogunk?

Faramuci érzés egy gyerekszínjátszó fesztiválon meghívott kritikusként jelen lenni. Képzeljük csak magunk elé a gyerekelőadásokat szigorú távolságból szemlélő, savanyú ábrázatú ítész olvadozó szülők közé ékelt alakját, amint épp összevont szemöldökkel hiányolja az átélést a fát játszó kisfiú játékából!

A romániai és a magyarországi színjátszás mitikus szembeállítása az erős látványvilágú teatralitás és a lélektani realizmus ellentétére épül. Utóbbiról itt is, ott is némi megvetéssel szoktunk beszélni, nálunk főleg azért, mert a hagyományos fősodort, így gyakran a ki nem mondott elvárást is jelenti. A másik után vágyakozunk.

Nem titok, hogy Pintér Béla színházára erősen hatottak a nyolcvanas évekbeli Szkénében megfordult szabad alkotók, köztük az Odin Teatret, amely utoljára másfél évtizede járt Magyarországon.

Színházi előadásról lesz szó, amiben részt vehetnek a nézők. Ma két társulat erős ebben igazán, a Kerekasztal és a Káva, az Elveszettek az utóbbi munkája. Továbbolvasva ezt a cikket, talán az lehetne a legérdekesebb kísérlet, ha elengednénk azokat a kötöttségeket, amelyekkel megszabjuk, hogy mi is az a színház. Hátha ez is az.

Lorca Vérnásza hasonlít a Carmenhez abból a szempontból, hogy mindkettőt „flamencósan” képzeljük el színpadon.

Van valami üdítően bátor és megmagyarázhatatlan a K2 előadásában: új színház született.

A kortárs színház általában nem a múzeum vagy a templom metaforáját választja, hanem a laboratóriumot – akárcsak a kristálymet­főzők.

Ha valaki nem fogad el pénzt ettől a kormánytól, az nemes gesztus, de vajon milyen perspektívát kínál és hova vezet ez a gondolkozás?

Az időutazós sztorik humora gyakran arra épül, hogy két különböző kor mást gondol természetesnek.

Gáspár Sándor úgy játssza el Molière halálát – ami, tudjuk, a Képzelt beteg előadása közben a színpadon éri –, hogy felváltva mutatja meg, mit érez a haldokló belül, és mi az, amit mindebből a darabbeli gyanútlan néző is lát.