Az Odin és Pintér társulata azon csoportok közé tartozik, amelyek máig azonosak alapítójukkal. Odin egyenlő Eugenio Barba. A közel nyolcvanéves alapító atya ma a világszínházi fesztiválok vezető szereplői közé tartozik; kérdés persze, hogy ez mennyire segíti a friss, új utak felfedezését. Úgy látszik, ez az évadunk a pótlásvágy jegyében telik: elhozza a Vígszínházba a hetven fölötti Robert Wilsont, az itthon csak Pilinszky írásaiban nyomot hagyó, hírből ismert rendezőnagyságot, most pedig Barbát a Nemzeti nemzetközi fesztiváljára; meghívja a múltnak ezeket az itthon szinte ismeretlen színházi guruit. A néző ezekre az előadásokra a hajdani legendát látni érkezik; jó volna visszamenni a hatvanas évekbe, és saját idejében látni a Grotowski-tanítvány, kísérletező Barbát, a Norvégiában, később Dániában dolgozó olasz alkotót; vagy azt az egyszeri élményt, amivel ez a színház a nyolcvanas években nekünk újdonságot hozott. A drámákat színre vivő hagyomány, amely a magyar színháznak máig fontos, Barbának sosem volt az. Előadásaiban a beszéd, a zene és a kép egyformán lényeges, ami ezeket az eltérő minőségeket összeköti, az legfőképpen a színész: Barba sajátos színészképző tant is kifejlesztett.
Készülve az első találkozásra ezzel a színházzal, a sosem látottnak szóló nosztalgia érzése fog el. Egy színháztörténeti kötetben foglaljuk el a helyünket, már az ültetés is szigorú, ceremoniális, és az előadáshoz nem jár meghajlás. Mindez csak a jelzések szintjén szertartásos, ahhoz kevés, hogy egy másik, szakrális térben érezzük magunkat, de látszik belőle, hogy ez a színház nagyon komolyan veszi magát. Nehéz helyzet, mert a néző a „régi” Barbára kíváncsi, de őt biztosan nem fogja látni. Ha minden jól megy, és az előadás képes jelen idejűvé válni, annak nem lesz köze a régi szép időkhöz; nyilvánvaló, hogy a színház hajdani újszerűségét nem tudjuk megtapasztalni, rosszabb esetben színház helyett múzeum érkezik. De nagy szó, hogy ez a súlyos alkotóegyéniség itt van, latolgatjuk, vajon most mennyire megy biztosra. Hiszen éppen Barba, aki nagy elmélész is, előszeretettel gondolkozik a színház mulandósága elleni küzdelem természetéről, és azt állítja, hogy ahhoz nem a rutinon és a konzerváláson keresztül vezet az út.
Hat nyelven beszélnek az előadásban, ez nálunk ritka és üdítő. Barba társulata mindig is soknemzetiségű volt, és hosszú, személyre szabott tréning folyik a színészekkel. Ez az elmélyült munka most alig érezhető, és mintha a bemutatóhoz képest szereplőváltás is történt volna. Igaz, éppen és egyedüliként a „lecserélt” színész, Kai Bredholt ragad meg a baszk hivatalnok özvegyének szerepében. The Chronic Life: talán Idült életnek lehetne fordítani a címet; különböző sorsokat látunk más-más országokból, erős zenei hatásokkal, mégis nehéz az előadáshoz közel kerülni. A típusok, a maszkhasználat, a kissé fegyelmezetten féktelen zenés-táncos ösztöntáncbetétek mind-mind iróniamentesek – és mai szemmel kicsit komikusak.
Az angol nyelvű színlap szerint 2031-ben, a harmadik polgárháború után vagyunk (ezek szerint a következő tizenöt éven belül három is lesz, hacsak nem világháborúra gondoltak), az alaphelyzet az előadásból nem derül ki. Bilincsek, terroristák, kínzóeszközök, egy koporsó és angyalszárnyak. Egy csecsen menekültet megkínoznak, majd főbe lövik: ekkor letörik angyalszárnyát. Militáns és szakrális jelképek keverednek mélyről jövő komolysággal. A hazai színházon nevelkedett nézőnek ez a játék harsány, és ami nagyobb gond, hamis, főként a meghittnek szánt pillanatok megmutatásában. Az előadás színes tabló: nem kevesebbről van szó ezekben a fragmentált jelenetekben, mint a címben megelőlegezett „életről”, azonban mai, jelenvaló életünkhöz nem tudunk közel kerülni.
Odin Teatret, MITEM, Nemzeti Színház, április 24.
