Színház

Időutazások

Két kecskeméti előadás

  • Herczog Noémi
  • 2015. február 8.

Színház

Az időutazós sztorik humora gyakran arra épül, hogy két különböző kor mást gondol természetesnek.

Ha ma megjelenik egy színtársulat a 19. századból, és cifra ruhában, veretes magyar nyelven fog a nyelvművelés, a színi hivatás szent ügyének deklamálásába – mint azt teszi az 1814-ből idecsöppent Kelemen László és színtársulata Szente Vajk kecskeméti rendezésében –, akkor ők nem viccelnek. De mi nevetni fogunk. Pedig ugyanaz történik, mint az 1800-as években, csak a néző más: a mi tekintetünk változtatja meg az előadást. A humor pedig a mai fülnek furcsa, fentebb stílű párbeszédek mellett, mint annyiszor, a néző többlettudásából fakad: értem, hogy a kecskeméti nagyváros 21. századi „dzsungelében” elveszett 19. századi magyar „bennszülött” mit nem ért. És azt is, miért retteg tőle az egyszeri építési vállalkozó, amikor megérti: a másik nem e világból való.

Ezt a kecskeméti time slipet Réczei Tamás írta. A time slip annak a kornak az időutazós meséje, amikor még nem volt sci-fi, de már gondolkoztak időutazásról, ha nem is tudományos, de fantasztikus módon. Time slip lehet akár a Hamletben visszatérő szellem, akire utalgatnak is Réczei darabjának múltbéli színészei. Mert ők maguk is hamleti nyughatatlan szellemek, akiknek a jóféle kísértetekhez hasonlóan még be kell végezniük küldetésüket, mielőtt végre visszatérhetnek a jól megérdemelt túlvilágra. A Szín­házi vándorok tehát időutazós bohózat, hol jobb, hol rosszabb, például temérdek „feleséges” poénnal, kezdve a Kelemen nevéből adódó ismert kőmívesnével.

A kedves, magukat komolyan vevő cifraszűrűek (a most ártatlan, meleg tekintetű Decsi Edit és Béli Ádám) udvariasan és emelkedett stílben igyekeznek maguk mellé fordítani a hajdani színházukat épp ledózerolni készülő brigadérost. De van a történetnek egy túlságosan kitett, népművelni vágyó, kegyeleti szála is: az első magyar játékszíni társaság igazgatójára, a kecskeméti Kelemen Lászlóra emlékezünk. Érdekes módon ez az emlékezés pont azért nem működik, amiért a nevetés igen. „Mert semmit se folytatunk, mit elkezdtek ők rég, mindig csak dózerolunk, ezért kell most vezekelnünk” – halljuk a nevetésre ingerlő tanulságot majdnem fentebb stílben, és hiába tudjuk, bohózatról van szó, mégsem esik jól hallani. Ezen a hangnemen mostanáig nevettünk, mert mi muzeálisnak láttuk, a szereplők meg kísértetiesnek; most sem egyszerű komolyan venni.

 

*

A nagyszínházi bemutató, Szász János Li­lioma abból indul ki, hogy erősebben átélünk egy érzelmileg intenzív jelenetet, ha ezt hasonló érzelemvilágú zene is megtámogatja. Az első képben szól a Balaton együttestől a Kész az egész (Szemenyei János dolgozta fel): a Li­liom befejezése felől indulunk, és a zene alapozná meg azt az érzetet, amit a drámának majd az előadás alatt kell felépítenie. Egyelőre azonban a kilátástalan dallam még üres. Aggódhatunk, lesz-e ebből dráma, vagy csak zenei jelzések következnek arról, mit kellene éreznünk a Liliomot nézve. Később a szerelmi jeleneteket, a megrázó pillanatokat a rendező rendre zeneileg is aláhúzza. Molnár kihagyásos párbeszédeinek mintha éppen az adná az erejét, hogy akik erősen éreznek valamit, képtelenek azt megfogalmazni.
A zene itt egyértelműsít és kimond valamit, amiről a szereplők kényszerűen hallgatnak. Minden előre beszél ebben a Liliomban: a díszlet, a zenei betétek. Orth Péter Lilioma nekifeszül a szürke bádogfalnak, és jelenetváltáskor dacosan, keménykedve, masszívan és némán tolja a színpad mélye felé. A végkifejlet atmoszférájának drámai dallama szól már az első képben is, és ezáltal az előadás nem azt éri el, hogy a néző előre megtudja a baljós véget, és figyelhet a megvalósításra. Ez a sorrendcsere inkább azzal jár, hogy közhelyesnek, túlontúl érzelmesnek és talán felszínesnek érezhetjük ezeket a korai, érzelmi állapotokat előrevetítő jeleneteket; hiszen ekkor még nem töltötték meg őket a színészek drámai erővel. Csak a hatást tolja előtérbe az előadás, az okok késésben vannak, behozhatatlanul lemaradnak.

Mindez részben az alakításokra is igaz. Különösen Orth Péter játékában érezhetjük, hogy a színész felmutatja Liliom főbb attribútumait: zord, érzelmeit kimutatni nem képes, nem is túl okos macsó. Az alakítás az előadás során töltődik fel tartalommal, mögöttes érzelmekkel. Ez a Liliom a macsóság tragédiája, és a tragédia valahol azért is következik be, mert annyira más a hintáslegény értékrendje, vágyai, mint a Julika iránti, mindezzel összeegyeztethetetlen érzelmei. Eleinte a macsóságot Orth Péter legalább annyira felmutatja, mint az előadás a zenét: nem annyira átéli, mint jelzi: később ez sokat változik. Hasonlóképpen tesz a Marit játszó Hajdú Melinda, aki mintha néha arra is reagálna, milyen naiv a szereplő, akit játszik. Mészáros Blanka Julikája az egyetlen, akinek fojtott játéka mögött végig érzelmi színskálát lehet sejteni. És amikor meg-meghalljuk a Molnár-darabból kiszűrődő, oly hitelesen ábrázolt, korszerű zsidózást is, már-már egy pillanatra úgy érezzük, közünk van ezekhez az emberekhez.

 

 

Kecskeméti Katona József Színház, október 26.

Neked ajánljuk