Megpróbáljuk azért megmagyarázni. Benkó Bence és Fábián Péter művének ereje olyasmiből táplálkozik, mint a felütésben megidézett Reisz Gábor-film, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Generációs színház, de csak abban az értelemben, hogy benne a frissen végzett kaposváriakból összeállt társulat saját magán keresztül beszél a világról – például lúzer bölcsészekről, akik nemrég végeztek mozgókép- és médiatudomány szakon –, és ezen az egyetlen lehetséges önironikus, rendkívül személyes és közvetlen, szinte civil hangon keresztül folyamatosan reflektál magára, a pályakezdőre: mindent megkérdőjelez, és pont ezáltal igazol. Személyes kétségbeesés erejével ható tragikomikus színház.
„Még le se jött a tojáshéj a seggedről, és te az első drámádban már direkten kritizálsz egy olyan rendszert, amelyről fogalmad sincs. Egyáltalán, hogy jössz te ahhoz, hogy kritizálj? Olyan civil vagy, hogy öröm rád nézni.” És folytathatnánk a végtelen listát, amit egy pályakezdő megkap egyes antipluralista, tekintélyelvű országokban. Mi ezt nyilván nehezen értjük, túl nagy a kulturális szakadék: Nyilas Misi is tudja, hogy Magyarországon az iskolákban partnerként kezelik a diákokat, Aczél elvtárs tavaly bejelentette, hogy mögöttünk a hatvanas–hetvenes évek, amikor a kortárs szerzőket elfelejtve, kizárólag a Hamlet örökérvényű sorain keresztül üzenhettünk a mának; és azt sem várjuk senkitől, hogy csak akkor éljen jogos kritikai észrevételével, ha előbb letett valamit az asztalra. A Züfec sem rólunk szól, nyegle, kortárs Titán Lacikról, dehogyis, hanem a múlt századi Moszkváról.
Bulgakov Színházi regénye alapján dolgozott a K2: hogyan (nem) érvényesül egy fiatal, nyomora révületében szokatlan művet író, a színházi-irodalmi intézményrendszeren azonban kívül álló szerző, pláne, ha nincs tisztában a rendszerkritika reális lehetőségeivel. De Bulgakov alapján saját, kortárs magyar dráma született, ritka nagyszerűen megírva, például a Sztálin-jelenet Hegedűs D. Géza hangján remekmű. Bulgakov regényének Független Színházában (Moszkvai Művész Színház) van egy Vasziljevics-párt és egy Platonovics-párt (Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko). A Züfec leginkább ebben, az azonosítható kortárs személyiségekben, ideológiákban, bátor szókimondásban, nyíltságban, a mindenkit egyaránt kigúnyoló egaliter gesztusban követi Bulgakovot; meg a személyességben, hogy saját magán keresztül mondja el mindezt.
A sok szövegbetoldás segítségével ez a színház nyíltan az ideologikus, doktriner álláspontok közötti választásra kényszerítő magyar jelenről szól, ami nem hagy teret a jelen árnyalt bírálatára, legfeljebb klasszikusokon keresztül utalgatva, érti, aki érti. Viktor Balázs a kikacsintós színházat parodizálva egy az egyben vázolja fel a két színházigazgató ürügyén a mindent átható, kortárs magyar bináris oppozíciókat, amikor virtuóz, kétosztatú monológot kanyarint a semmiből. A Züfec bátor, szókimondó, szürreális, őrült és őszinte kritikát vág a magyar közélet képébe.
És attól működik, attól bátor, hogy saját magát sem hagyja ki a kritizálandók sorából, nem egyszerűen megmondja a frankót. Vagy megmondja, de közben végig kritikusan reflektál önmagára is. Ebben segíti a színház a színházban mátrix. Mert az előadás az első jelenet csodálatos kritikusparódiájától kezdve (Viktor Balázs) bírálja önmagát is, míg csak meg nem jelenik az állítólagos civil (Benkó Barnabás) a színen. Egy pék, aki nem érzi relevánsnak saját életére ezeket a bennfentes problémákat, mert hol vannak ugye a drámairodalomból a péktragédiák? És ha már a máról beszélünk, miért nem szólunk arról sosem, hogy drágul a liszt? A pékek nézőpontja, kritikája és igazsága nélkül a darab jóval szegényebb lenne. Ugyanakkor a színház itt mégsem csak önmagát jelenti. Inkább egy végtelenül hierarchikus, a múlt nagyságait a jelen és az élők fölébe helyező jelenséget: afféle általános közérzeti metafora. Ami egy pékhez ugyanúgy szól, de talán csak azzal a kiegészítéssel együtt, amit ő maga tesz hozzá.
„Tragikus, mint a faszom” – mondja magáról Bodó Viktor távoli rokona, ez a szürreális és őrült, stilisztikailag szeleburdin és játékosan változatos előadás, miközben empatikusan végigröhögjük az egészet.
Ez a színjátszás leveti magáról a profizmus páncélját, ami elkápráztat és eltávolít, lehetetlenné téve a néző számára az azonosulást. Olyan huszonéveseket látunk, akik nem jobbak nálunk, olyanok, mint akikkel találkozni szoktunk. Különösen remek a színházban botorkáló író szerepében megrendítő Domokos Zsolt. Borsányi Dániel kortárs rendezője telitalálat, Horváth Szabolcs mintha a Mester és Margarita alvilágából érkezett volna, egzaltált és imádnivaló, Rózsa Krisztián női és férfiszerepeiben egyaránt fenyegetően szellemes, Piti Emőke egy fokkal kevésbé, de a tekintélyes, tolószékes díva szerepében üt. Benkó Bence és Fábián Péter nevét ezzel a groteszk és felkavaró előadással megtanultuk, és feljegyeztük a tekintélyes nevek sorába, ahová nem kerülsz be, amíg nem tettél le valamit az asztalra.
Szkéné, február 14.
