Színház

Ki a Napkirály?

Őfelsége komédiása; A félkegyelmű

  • Herczog Noémi
  • 2015. január 5.

Színház

Gáspár Sándor úgy játssza el Molière halálát – ami, tudjuk, a Képzelt beteg előadása közben a színpadon éri –, hogy felváltva mutatja meg, mit érez a haldokló belül, és mi az, amit mindebből a darabbeli gyanútlan néző is lát.

A külső szemlélők – akiket szintén Bulgakov írt, akár Molière-t – csak jóval később, az összeesés pillanatában jönnek rá, hogy valami nincs rendben. De a fehérvári előadás nézője lépéselőnyben van. Már előbb tudja, mi lesz; akkor is, ha nincsenek előismeretei. Mert Gáspár pár másodperccel előre eljátssza: már a színpadi halál beállta előtt megmutatja, mit érez a magát utolsó pillanatig fegyelmező, királyát és közönségét kiszolgáló színész belül.

Bulgakovnak ez a darabja, amit legutóbb Képmutatók cselszövése címen játszottak a Szkénében, élesen jelenvaló, akár Molière valós színpadi halála, amellyel a komédia átfordul véresen komoly performanszművészetbe. Itt alapvető a valósághoz, az itt és mosthoz való viszony. Nem is lehet úgy színre vinni, hogy a mindenkori néző számára ne legyen világos, ki a Napkirály és az ő kedvét kereső, neki kiszolgáltatott udvari művész. Ezek nem egyszerűen áthallások, hanem direkt utalások Bulgakovtól a korabeli nézőnek – nem véletlenül tiltották be a darabot az ősbemutató után.

Bagó Bertalan rendezésében is elhangoznak a hatalompasszusok, de a fehérvári Bulgakov a magánélet drámája, bár a címválasztás éppen a közéleti szálat erősíti: Őfelsége komédiása. Ahogy a fenti haláljelenet erejéből is látszik, ez a privát, „Szerelmes Molière” se minden szépség nélkül való. Komolyan fölveti a kérdést azonban, érdemes-e magánéleti drámaként megrendezni egy ennyire erősen politikus darabot. Mi marad Bulgakov hatalom és művészet dilemmáját középpontba állító drámájából, ha éppen ez a szál a kevésbé fontos? Ártalmatlan tisztelgés a legnagyobb színházi kópé, Molière előtt?

Rendkívüli erejű színészek játszanak most a fehérvári színházban, ennek köszönhető, hogy közünk lesz egyes helyzetekhez, leginkább Molière szerelmi életéhez. Megrázó, ahogy Tóth Ildikó idegesítően sűrűn hulló, apró, de mániákusan szerelmes puszikákkal próbálja öregedő szeretőjét maga mellett tartani, de Molière magát kiröhögni bár képes, megfékezni nem. Most még a Tartuffe betiltásának körülményei közül is a magánéleti féltékenység bizonyul a legerősebb indítéknak: Lábodi Ádám égő szemű, ambiciózus Moirronjának júdási árulása, amiért Molière kirúgta. De a hatalom, a zsarnok itt nem túl félelmetes. Újabb királyszerepében Cserhalmi György szellemes, mint jó kedélyű Napkirály. Makranczi Zalán párbajhős, bohókás márkija szintén a komikus szálat erősíti. Ha már valakinek, akkor Egyed Attila puritán, Tartuffe-szerűen ősz, Fekete György-frizurás főpapjának van fenyegető jellege.

Végig bizonytalanul mozgunk valóság és színház határán. A színészhalál után a többiek rögtön kérdezgetni kezdik a nézőket, van-e köztünk orvos. Ez a páholyos-karzatos színházban elhangzó, egyszerre valódinak, de inkább játéknak szánt „álgesztus” azonban a legkevésbé sem vehető komolyan: a játékszabály tiltja, hogy az orvos-néző jelentkezzen. Kívül maradunk, és könnyű elintéznünk annyival az egészet, hogy ilyen is van: máshol.

Érdekes, hogy Hargitai Iván rendezésében a színház másik orosz bemutatója, A félkegyelmű szintén a magánéleti viszonyokra koncentrál, itt is a szerelmi kapcsolatok kerülnek a középpontba. Csak míg a Bulgakov-darab inkább egyház és színház ősi, praktikus ellentétéről, a prüdériáról és a kritikatűrés hiányáról szól, addig Dosztojevszkij éppen arra lehetne példa, hogyan lehet művek és kereszténység lényegibb kapcsolatát igazolni. A dramatizált regényen szép megoldásként (dramaturg: Perczel Enikő) ismét Molière szelleme suhan át: a mizantróp társaság álságos, felszínes csevejébe csöppen egy olyan Alceste, aki éles szemmel látja környezetét, mégsem embergyűlölő. Krisztik Csaba komoly, szelíd Miskinje megértően fordul a szalon legutolsó, legelvetemültebb tagjához is; Radnay Csilla Nasztaszja Filippovnája, ez a jobb sorsra érdemes, önmagát prostituáló díva-áldozat pedig nyomban beleszeret, megtagadja érte addigi társaságát. A szerelmi négyszögben van még Törőcsik Franciska Aglajája, akire ebben a négyesben a naiva szerepét osztották, bár a színész szerencsére próbál szerepébe összetettséget, kevélységet vinni. A legmaradandóbb élmény László Zsolt Rogozsinja, akinek mintha több oktáv mélységből dörögne a hangja végső magányában és szerelmi kétségbeesettségében.

Hogy Miskin – bár a szalontársaság kineveti – itt mindenkinek a kisujjánál többet ér, egy kicsit túl sokszor halljuk. Legalább három szereplő fakad ki ezzel kapcsolatban hosszabb monológ erejéig; de nem értjük, legalábbis ebből az előadásból nem értjük meg, mitől olyan krisztusi ez a bibliai-jézusi utalásokkal – a könyv alapján joggal – felruházott idióta. Talán azért sem, mert a nyilvánvaló bibliai allúziók ellenére, amelyek elsősorban a második felvonástól következnek, ez az előadás inkább a szerelmi sokszögről szól. Az a kérdés, hogy miért nem illeszkedik ehhez szervesen a vallási-filozófiai réteg. Nincs kész válaszom, talán csak egy emlék arról, mennyire színházias és szellemes Dosztojevszkij bármely regénye hangosan felolvasva. Ebből a feldolgozásból viszont hiányzik a humor, talán ezért hatnak annyira patetikusan benne a bibliai képek, és ezért működik jobban az első felvonás, amely vállaltan önmaga: magánéleti dráma.

Vörösmarty Színház, október 19.; 21.

Figyelmébe ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást” – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor.