Színház

Nemzeti kenderbolt

Budapesti Anarchista Színház (BASZ): Zöld Szofi

  • Herczog Noémi
  • 2015. március 6.

Színház

A kortárs színház általában nem a múzeum vagy a templom metaforáját választja, hanem a laboratóriumot – akárcsak a kristálymet­főzők.

Mostanáig mégsem a színház, hanem a tévésorozatok hálás témája volt a drogfőző, drogtermesztő családfő. A Breaking Bad első részében például a kötött pulcsis középiskolai kémiatanár megtudja, hogy rákos, ezért beszáll a legsötétebb kristálymetbizniszbe, hogy családja jövőjét biztosítsa. Az epizódok mellesleg sokat elárulnak arról, milyen magányos felelősséggel terheli önmagát egynémely családapa, és abba is belelátunk, hogy az amerikai egészségügyben a rák profi kezelésének költségeit lehetetlen tisztességes úton fedezni. A magyar színház Breaking Badje, a Zöld Szofi szintén a legális túlélés lehetetlenségét kapirgálja, amikor a nemzeti do­hány­boltok jelenségét járja körül.

A boltos elveszti tulajdonát, majdnem, mint a negyvenes évek végén. Az új üzemeltető, a Szalai család pedig előbb-utóbb tapasztalja, hogy csak akkor tud veszteség nélkül működni, ha suttyomban nemzeti kenderbolttá alakítja a méltatlanul elnyert üzlethelyiséget. (Az előadás idején a járókelők örömére vonatkozó cégérrel is kiegészül a Hátsó Kapu nevű kocsmaszínház kapuja.) Majd Szalaiék – a kender járulékos jótéteményeként – meggyógyítják a rákbeteg nagypapát.

A sokszereplős Szofi szereposztását lényegében három férfi és egy meglepetésvendég játssza. Női szereplők is vannak, de őket úgy kell elképzelni külsőleg és hanghordozásban, mint, mondjuk, a Brian életének Szűz Máriáját. A humor jellege a Szofit egyébként is rokonítja a Monty Pythonnal, akiknél szintén az alap­csapat játszik mindenkit, többnyire ordítóan mesterséges kosztümökben. A BASZ tagjai nagyon kevés eszközzel, szándékosan béna felszereléssel, bohócosan fehérre maszkírozott arccal játszanak. Szórakoztató színház, de ezzel még nem mondtunk semmit, hiszen szórakozni anélkül is lehet, hogy félrehúznánk a szánkat. Itt viszont nevetünk: nekem a Zöld Szofi a mai commedia dell’ arte, amely a szándékosan sematikus és didaktikus típusokkal képes megnevettetni. Egy elvont Pedrolinóhoz ugyan semmi közöm, de Sebő Ferenc rendezése nem a régi, kötelező szerepkörök másolására, muzealizálására törekszik: új, közéleti archetípusokat teremt.

Ez a közvetlen, közös közéleti szótárunkkal dolgozó, direkt fogalmazás adja a sit-com dialógokban íródott Szofi erejét. Ehhez egyik alapvető eszköze a ghosting: a nagypapát Sickratman (Paizs Miklós) alakítja; az előadás végi bonyodalmat amolyan deus ex machinaként vagy hagyományos fejedelemként elsimító Orbán Viktort pedig eredetileg Juhász Péter játszotta, most pedig a Kétfarkú Kutya Párt politikusa, Kovács Gergő. Mindkét esetben abból fakad a néző öröme, hogy egy ikonikus közszereplőt lát egészen másik szerepben, és a két ellentétes szerepkör egymásba olvad, egyszerre jelenik meg a színpadon. Orbán esetében pedig, a kétszeres politikusválasztásnak hála, biztosak lehetünk benne, hogy az előadó most nem azonosul a ráosztott szereppel. A ma­gán­életi szálak néha körülményesek, például a láthatatlan szomszédlánnyal, Marcsival folytatott hosszadalmas szerelmi monológok – ennek a színháznak az áthallások nélkül fogalmazó egyenesség az erőssége. A gyors reagálásnak köszönhetően egyetlen estére nyugodtan beépülhet például Viktor színpadi kézfogója Junckerrel.

Mindez a társulat nevével ellentétben nem akar szemléletváltást hozni és gyökerestül felforgatni mindent, csak éppen szuverén világlátást közvetíteni a rendes esti nevettetés közben, itt és most, amikor a poén hat. A BASZ egyébként a Szofinál sokkal kevésbé tradicionálisan értelmezi a színház szót egyes akcióiban. Ők fejlesztik pél­dául A Fekete György Kód nevű videojátékot: az apró, Kleopátra-frizurás MMA-vezér pendrive-figurává lényegül, amin megtalálhatók a nem túl bonyolult stratégiai játékok. Az egyikben például Fekete Györgynek kell visszautaznia a múltba, hogy visszamenőleg kedvére megváltoztassa a történelmet, és helyes irányba térítse. Rábírja Dalít, hogy egyenesítse ki az elfolyó órákat, vagy Banksyt, hogy ne firkálja össze a falat. A Szofi szép utópiája ennél szolidabb, itt csak egy élő közéleti szereplőt kell meggyőzni. Nem árulhatjuk el, sikerül-e – de az utópia szerint Orbán Viktor végül bocsánatot kér.

Hátsó Kapu, január 24.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.