Fekete bikapata kopog, meg a fekete férficipő; fegyelmezett, egyenes tartás, visszafojtott, belül forrongó, kitörni csak az utolsó pillanatban engedett érzelmek, enyhe teatralitás, féltékeny szenvedély. „Ne sajnáljuk a cipőtalpat” – halljuk Illyés Gyula fordítását, és bár ezzel behozza a lakodalmi szimbolikát is, a cipőtalp ezen a ponton inkább a vasvillát helyettesíti. Horváth Csaba természetesen nem a vegytiszta tánc műfajában gondolkodik, mégis számol azzal a flamencós elvárással, amit például Antonio Gades filmje (1980) képvisel. És mintha kicsit tudatosan is szembemenne vele, az érzelmesség, a teatralitás, az érzelemkifejezés tökéletes kiiktatására törekszik a belül görcsbe álló érzelmek megmutatásakor. Disszonancia, kakofón ritmus, szublimált flamenco, fekete cipős lódobogás, de alapvetően a végletekig redukált mozgás. Alig árulkodik valami látványosan a lelkiállapotokról, kizárólag az érzelmi tetőpontokra kerül valami minimalista összhangzat, de szinte azonnal szétesik az is. Ez egy végletesen elfojtásos, kötelességtisztelő világ, ahol az expresszivitásra nincs esély.
Ennek az érzelmeket elfojtottan, fegyelmezetten, redukáltan közvetítő nyelvnek a gyökereit Horváth Csaba korábbi remekművében, A nagy füzetben kereshetjük, ahol a jelek és a mozdulatok érzékeltették, amit nem mondtak ki. A Vérnászban viszont mintha még a mozdulatok is fegyelmeznék magukat. Tetőpontok és feszülten dobogó cipőtalpak helyett szinte a statikusságig lassul le minden, és baljós várakozóállásba helyezkedik. Mikor eltűnik a menyasszony a lakodalomból és vele együtt régi szerelme, a kétségbeesett bosszú- és tettvágytól vagy épp a tisztességtudó szolidaritástól felzaklatott tömeg bár elveszíti fejét, de először megdermed, lefagy. Egyetlen szereplő kezdi el körbefutni őket, és mechanikusan, lassan építkezve mozdul, bolydul fel a vendégsereg, majd ered a szökevények nyomába. Még a gyilkosság is észrevétlen, hiszen egyetlen kicsi késsel hajtják végre, „épp csak elfér a marokban”, nem látható, csak a balra és jobbra zuhanó testek, a szúrás következményei.
Horváth Csaba Vérnászának tétje, hogy ez a láthatatlan szúrás végig élő fenyegetés tud-e maradni. Hogy mennyire feszülnek pattanásig az idegek a ki nem mondástól. Könnyebb az érzelemmentes pókerarc mögé látni a vihart, ezt a rendező ismét jól érzi, de a lefojtottság, a ki-kirobbanó feszültség mintha ezúttal hiányozna. Ez részben szándékos, hiszen hiányoznak azok a mozgáselemek, amelyek ezt érzékeltethetnék. Természetes, hogy elsősorban a rendező saját társulatának tagjainál, a Horváth Csaba világát jól ismerő előadóknál látható karakterábrázolás a mozgáson keresztül, például Krisztik Csabánál, Kádas Józsefnél. De többen eszköztelenek, csak arcukra, beszédükre hagyatkozhatnak. Amikor Radnay Csilla az összetört, elhagyott feleség szerepében megpillantja a halott férjét cipelő férfiakat, nem érezzük a felindulást, egy pillanatra úgy tűnik, mintha megörülne a holttestet cipelő életerős férfiaknak. A végzetesen rosszul házasodó szerelmesek (Kuna Károly és az érzéki, izgalmas Kerkay Rita) merev várakozásában nincs vibrálás, nincs, amit visszafojtsanak. Nehezíti Horváth Csaba dolgát a feltűnő hasonlóság a Vérnász alaphelyzete és Móricz Pillangója között, amelyből tavaly remek előadást rendezett, hiszen a Móricz-mű esküvőről szökő szerelmeseinek szituációja hasonló, de hasonló a mindkét esetben anyát játszó, kútmélységű hangú, finom színésznő, Varga Mária szerepe is – és kicsit egyformára is sikerül.
Ennek ellenére a redukció ereje képes időről időre valódi feszültséget teremteni. Ez a színpadi nyelv nem realisztikusan ábrázolja a násznépet, a menyasszony ruhája vörös, az a kevés, ami látható, a belsőre utal, nem a konvenciókra. Kuna Károly Leonardója egyik lábával átfogni készül szerelmét, de a mozdulat megáll a levegőben, és úgy marad: mivel nincs talaj a lába alatt, olyanok lesznek ketten, mintha egy Chagall-képen repülnének. Derzsi János maga a rémisztő Hold. A szerelmesek egy erdőbe menekülnek, és a fenyegető rengeteg fái mint fekete székek merednek az égnek, egyszerre alkotva sűrű sötét rengeteget és egy revütánc kellékeit. Nagyszerű a menyasszonyt szöktető Leonardo lova, Hegymegi Máté, aki saját magából és a revü-székből fogalmazva építi fel a jámbor jószágot. Horváth Csaba előadásaiban többnyire nem a mozgás az egyetlen szövegen túli eszköz az érzelmek és a karakterek ábrázolására: minden művében sajátos látványvilágú vízió tárul fel, melynek kellékeiből gyakorlatilag bábszínházas leleményességgel épít fel bármit, itt most éppen lovat, erdőt, baljós teret. A meghatározó közeg ezúttal egy elegáns hangversenyterem, zongorával és székekkel. Bármit össze tudna ebből is rakni, de most alig akarja; a crescendo, a forte, a látványosság hiánya teremti a feszültséget, hiszen végig várjuk kitörésüket: végül az anya, Varga Mária izzóan fegyelmezett monológjában ez a légkör megszületik.
Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, február 3.
