Megszűnik a Szputnyik, és nem kér a jó szándékú, ám átgondolatlan szolidaritási akcióból, amely civil összefogással akarta megoldani pénzügyi gondjait. Hiszen ez a segítség, azon kívül, hogy reménytelenül messziről indult volna egy ekkora mértékű költségvetési hiány esetében, az összeg töredékének összegyűjtésével éppen a megszűnéséhez vezető problémát fedte volna el: azt a kultúrpolitikát, amelynek most már a legnagyobb független társulatok az első nagy halottai.
A Szputnyik olyan működési modellre kényszerült, amiről kiderült, nem tartható fenn: a társulat fele folyamatosan külföldön van, Bodó Viktor pedig itthon nem tud az egész társulattal dolgozni. A Szputnyiknak vége, ahogy a Krétakör második korszakának is. Harmadik korszakának legfőbb sajátossága, hogy mostantól vezetője, Schilling Árpád személye a főszponzor. Vannak persze olyan függetlenek is, akik egyelőre fenn tudják tartani magukat: elsősorban azok, akik sokat játszanak nagy közönség előtt, és például a taóval pótolják a megfeleződött állami „segélyeket”. De ma Magyarországon a nemzetközileg elismert értékek önmagukban nem jelentenek garanciát nagy múltú, külföldi és hazai sikereket egyaránt felmutató alkotók és társulatok fennmaradására sem.
| ||
Egyre több társulat dönt az állami támogatás karakán, elvi visszautasításának luxusa mellett, hogy kifejezze: a jelen körülmények közt lehetetlen működni. Az állami támogatás elfogadása azt is sugallná, hogy ezekből a kiszámíthatatlan, tervezhetetlen, drasztikusan megvágott összegekből ma lehetséges élni és működni, ennyiben taktikus a lépés. Morális állásfoglalásként és egyfajta piros viharjelzőként, túlélési stratégiaként jelentkeztek az elvtelen államot kategorikusan elutasító off-kezdeményezések. Természetes válasz a bajra, hogy próbáljuk meg a rosszat javunkra fordítani.
A holokauszt-emlékév kormányzati párbeszéd-képtelenségére és hazug történelmi narratívájára adott válasz volt, hogy számos szervezet visszautasította az állami támogatást, és inkább társadalmi összefogásból hozta létre projektjeit: ezzel kívánták erősíteni a civil részvételt és aktivitást, még ha így kevesebb akció is valósulhatott meg. Az NKA szerepkörének egy részét átvállaló Magyar Művészeti Akadémia illegitimitására hívta fel a figyelmet 2013-ban az a bojkott, amelynek résztvevői nem indultak az MMA által kiírt az évi pályázaton. Ebben az esetben kifejezetten egyszeri figyelemfelkeltésről volt szó, ami talán eredményre is vezethetett volna, ha mindenki következetesen részt tud venni benne. A képzőművészeti területen szerveződik az Off-Biennálé, amiben mindenki ingyen dolgozik, nincsenek benne állami pénzek, kiállítóhelyek, és amit szintén az elfogadhatatlan állam forrásainak elutasítása hívott életre.
Ezek a példák egytől-egyig nemes, elvhű kezdeményezések, de vajon milyen perspektívát kínálnak a terület érintettjei számára? Mégsem gondolkodhatunk mindig úgy, hogy amire nincsenek civil források, arra valós igény sincsen. A látens igények meglátására így végképp esély sem volna. Ezek a kezdeményezések éppen a méltatlan állami finanszírozás körülményeire akarják felhívni a figyelmet a bojkott-stratégián keresztül, tehát azért nem fogadják el az állami alamizsnát, hogy hosszabb távon méltó életkörülményeket kényszerítsenek ki, azonban ilyen életmódot csak az folytathat, aki anyagi tartalékokkal rendelkezik, vagy akit eltartanak. Idén még bojkottálunk, mi lesz azután?
Nem működtethető szolidaritási akciókon, pusztán társadalmi összefogáson keresztül a minőségi magyar kultúra, de még a „független”, „progresszív”, „kritikus” terület sem. Ahogyan a hajléktalannak nagyon helyesen és szükségképpen nyújtott néhány forint sem oldja meg a lakhatási válságot. Ha úgy teszünk, mintha ilyen szolidaritási akciók megoldást jelentenének, mintha ingyenmunkán keresztül működtethető volna a magyar kultúra, nem csak tévedünk, de ártunk magának a magyar kultúra ügyének is. A bojkott jó lehet egyszeri figyelemfelkeltésre, de kétlem, hogy a kormányzati ingerküszöböt megüti, hogy itt társulatok megszűnnek, emberek úgy próbálnak meg dolgozni, hogy közben éhen halnak, végeláthatatlan gyakornok-létre kényszerülnek, ideig-óráig eltartják őket a szülők, vagy máshol dolgoznak, és ingyenmunkában végzik azt, ami az állam számára nemhogy nem fontos, de kártékonynak kikiáltott, akárcsak a kritikus művészet úgy, ahogy van.
| ||
Mindennek, az itt felsorolt problémák rendszerszintű okainak orvoslására lenne szükség, tehát az állami kultúrpolitika megváltoztatásának kikényszerítésére. Ami a színházat illeti, legelőbb erre a háromra: az állami finanszírozási struktúra radikális átalakítására, a független területre fordított nagyobb, de főként kiszámíthatóan ütemezett támogatásra és a terület önrendelkezésének biztosítására.
Nem hiszem, hogy beszélhetünk univerzális értékekről a művészetben. Csak sorolhatjuk, mi minden az, amit a kormányzat ma nem tekint fontosnak a maga értékrendje szerint: a szegény településeken a romáknak és nem romáknak szállított kultúrát, a kultúrához való hozzáférés jogát; a társadalmi egyenlőtlenségekről szóló tudás átadását; olyan rendezőket, akik külföldön rendszeresen dolgozhatnak, de itthon nem tudják fenntartani magukat; a művészetkritika által elismert, de kis nézőszámú alkotókat és legfőbbképpen a rendszerkritikus alkotókat. Az Operaháznak soron kívül odaítélt összeg (egymilliárd forint) önmagában akkora, mint az egyre felhígultabb mert heterogén profilú „egyéb” kategóriára szánt teljes éves támogatás. A Filmalapnak kiutalt rendkívüli támogatásra, arra a minapi négymilliárdra jobb, ha nem is gondolunk.
Nevezhetjük persze ezt „értékvitának”. De vajon nem feladata a nemzeti értékeket támogató államnak a nemzet összes állampolgárát segíteni alkotmányos jogához, a művelődéshez és a kultúrához? Nem feladata a nemzeti kormánynak az összes magyar állampolgár, tehát a „köz” szolgálata? A közszolgálatnak pedig nem része-e a kisebbségvédelem, a tehetséggondozás, a piacilag fönn nem tartható értékek állami támogatása? De ki mondja meg, mi a nemzeti, ki mondja meg, mi az érték?
Állami hozzájárulás nélkül nincsen kultúra. Ha a Szputnyik megszűnhet, akkor ma nem csak egy pályakezdőnek nehéz, de egy befutott alkotó és társulata sem tud életben maradni Magyarországon. Akkor bármi megszűnhet. 2010 óta csökken folyamatosan a független terület támogatása, és ez a folyamat láthatóan csak veszteseket produkál az „egyéb” kategóriában.
Egy közös, a szakma egészét tömörítő bojkott talán lehet hatékony critical mass, de semmiképp sem működési alternatíva: figyelemfelkeltésen kívül mást aligha remélhetünk tőle, rendszerszintű változást végképp nem. Rendszerváltás nélkül pedig nem fog menni. Várjuk azt a politikai erőt, amely tiszteletben tartja a kultúra autonómiáját, amelynek kultúrpolitikájában is fontos a kisebbségvédelem. A jótékonyságnak és az alamizsnák korának vége van.
A szerző színikritikus
