De előbb a szereplőkről. Csak egy ok a sok közül: azért jó, hogy roma szereplők játszanak az Elveszettek című részvételi színházi előadásban, mert Magyarországon olyan sűrűséggel fordulnak elő romák a színpadon, ami jogalapot ad ehhez a gondolathoz. Meg azért jó, mert ha már ez a cím, akkor nem árt, ha a csepeli ÁMK-ban a 18–22 éves, részben nyelvi előkészítős, illetve villamosmérnök–villanyszerelő osztály tagjai olyan szereplőket látnak maguk előtt, akiknek hozzáférhetősége, sebezhetősége nem áll távol az átlag diáknézőtől. Hogy nem virtuóz, tanult színészeket kell nézni, és azt figyelni, hogy ők mennyivel jobbak, ügyesebben mozognak, és hogy megtanulták a mesterséget. Hanem érzékeny, finom civileket, szép, hozzánk hasonló embereket, akiken keresztül megvalósulhat a színház azon ősi célja, hogy azonosulhassunk a szerepet játszó színésszel. Mert az nem feljebb van, nem csillogó sztár, hanem egy azok közül, akik nézik. Arról már nem is beszélve, hogy ezúttal a színészek egyike mindig otthon van abban a térben, ahová az előadást elviszik. Ez alapelv: a csepeli tanárnő például tanította az egyik színészt, Kovács Szabinát. (Szabina szociálpedagógiát tanul, ezért színházi szerepe mellett a csepeli esettanulmányok feldolgozásában is jelentős szerepet vállal és kap. Ennyit a színészekért vállalt felelősségről.) És jó ez azért is, mert az előadás, hogy, hogy nem, pont a társadalmi szolidaritás lehetőségeit vizsgálja, de hogy pontosan miről szól, annak majd még többször neki fogunk futni. Mindenesetre a szereplőket – ők nagyrészt egy korábbi színházi nevelési előadás, az iskolai szelekcióval foglalkozó A hiányzó padtárs társulatából érkeztek – az Elveszettekben egyetlen fehér férfi színész dominanciája uralja. Ezt a többnyire sátánként azonosított figurát a résztvevők gyakran politikusként, rossz lelkiismeretként vagy diktátorként azonosítják; bár az egyik diák konkrétabb: szerinte ez maga Gyurcsány Ferenc. Másvalaki sejti, olyan manipulátorról lehet szó, aki rá akar döbbenteni minket valamire.
Ezt a rádöbbentést szolgálja a szociológus Luc Boltanski parabolaszerű, magyarul eddig ismeretlen darabjából (Éjszakák) kreált történet. A didaxist Róbert Júlia dramaturg ügyesen, értsd: problémafelvetően használta fel. Nyitásként hamiskásan megkérdezik tőlünk, résztvevőktől: vajon mi hiányzik ebből a skandinávosan bizarr, hozzánk mégis nyomasztóan közeli történetből? Mi kellene ahhoz, hogy rólunk szólhasson? Ennek megértéséhez keressük aztán a történetből a „hiányzó pillanatot” a színészekkel együtt: a részvétel esélyét.
A játékmester, Takács Gábor garancia arra, hogy a néző ne tolakodónak vagy erőszakosnak érezze a részvételi színházat, hanem belefeledkezzen a problémába, és bevonódjon. És ez sokaknál együtt jár azzal, hogy meg is szólalnak, részt vesznek a közös beszélgetésben. A részvételi színház élménye olyasmi, mint minden jó előadásé, csak itt a néző nem pusztán magában válaszolgathat arra, amit lát, hanem ki is mondhatja; a mindenkor szükséges bevonódás válhat és válik nyilvánvalóvá. Ez a forma pedig tökéletesen megfelel az előadás témájának, ami nem más, mint hogy hogyan lehet aktivizálni, bevonni. Vagy másképp: milyen gátakkal kell önmagunkban szembenéznünk a társadalmi részvétel és az elesettekkel való szolidaritás kapcsán? Amikor úgy viselkedünk, mint az előadás szereplői, vagy mint a Júdea Népe Front a Brian életéből, akik társuk elrablásának hírére úgy reagálnak: „Helyes, napirenden kívül megvitatjuk!” Amikor nem cselekszünk, legfeljebb pótcselekszünk. Ebben a színházban valóban részt venni jó, esetleg jó még nézni kívülről a diákokat (például: „mi az a nonprofit szervezet?” – „ahol nem fizetnek a dolgozóknak”) Egy nem jó: kívülről figyelni az okos felnőtteket.
Nem más a hibás
Mert az Elveszettek formailag (egyébként hasonlóan a Káva egy korábbi bemutatójához, a holokauszt emlékezetével foglalkozó Kárpótláshoz), mesebeli keretként egy nyitott színházi próbát mutat nekünk – azt mondják, azért, mert egy ponton elakadtak. Végül persze egész más irányba tapogatóznak, de a felnőttek talán általában túlságosan tudják, mit kell mondani. Ebben a rendhagyó műelemzésben helyet kap a mai jelen, a reakció eszköze pedig nemcsak a szó, de a kép is. Miközben végig azt járjuk körbe, mi tart vissza bennünket attól, hogy segítsünk, el tudnánk-e képzelni ebben változást.
Erősen hatnak tehát az Elveszettekre a TIE (theatre in education, magyarul: komplex színházi nevelési előadás) baloldali hagyományai, a Káva védjegye amúgy is ez a műfaj. Az is fontos erénye az előadásnak, hogy nem külső felelőst keres: akár Pécsett, akár Csepelen, akár Miskolcon, akár gimnazistákkal, akár egyetemistákkal, akár civilekkel játsszák – igen, még akkor is, ha civilekkel, akik óraszámban a legtöbbet tudnak társadalmi munkára fordítani. Mert ez alapvető: a színház sosem kereshet külső felelősöket. Innen nézve egyetlen momentum visszatetsző: amikor a MU Színházban arról kérdeznek bennünket a sajtóbemutatón, hogy van-e saját emlékünk akár a legalacsonyabb szinten arról, hogy valakiért felelősséget vállaltunk. Evidens, hogy ez a kérdés is aktivizálni akar, mégis furcsa lehet az öndicséret. Bár még az is lehet, hogy egy hasonló gesztus csak erős szociális háló megléte mellett minősülne exhibicionizmusnak. Mert talán eltérő jó cselekedeteink mértéke, de mindannyian tartunk egy kicsit a segítség intézményesülésétől és a szervezettségtől, a bürokráciától; mindebben látunk valami ördögit, még akkor is, ha valójában gyakran épp a szervezettség küszöböli ki azt az ördögöt.
Mert a szereplőket például beosztották levest főzni, csak maga a leves nem jutott el a bajba jutottakhoz. De mi más segíthet az elakadáson, mintha elkezdünk gondolkodni arról, hol csúszott hiba a gépezetbe? A problémafelvetés maga is fontos előadássá avatná az Elveszetteket – társadalom és színház határán –, akkor is, ha nem volna olyan izgalmas színházilag, mint amilyen. És hány kortárs színházi előadás büszkélkedhet azzal, hogy szociológus közreműködésével készült? Bárcsak volna bennünk annyi tolerancia, hogy most már itthon is befogadjuk ezt a műfajt a színház gyűjtőfogalmába.
Az AnBlokk Egyesület és a Káva Kulturális Műhely produkciója. 2014. október 10., ÁMK, Csepel; december 2., MU Színház
