Színház

Látványszínház

Radu Afrim két rendezése Marosvásárhelyen

  • Herczog Noémi
  • 2015. augusztus 16.

Színház

A romániai és a magyarországi színjátszás mitikus szembeállítása az erős látványvilágú teatralitás és a lélektani realizmus ellentétére épül. Utóbbiról itt is, ott is némi megvetéssel szoktunk beszélni, nálunk főleg azért, mert a hagyományos fősodort, így gyakran a ki nem mondott elvárást is jelenti. A másik után vágyakozunk.

Mégsem valószínű, hogy pusztán ezen a sablonellentéten, az eltérő szocializáció magyarázatán keresztül jutunk közelebb ahhoz a tapasztalathoz, amikor valóságtól eltávolodottnak, üresnek érezzük az önnön megcsináltságára reflektáló képszínházat. A valóságot inkább akkor kezdjük hiányolni a színházból, amikor felkínálják nekünk az emberi viszonyokat, de mélyebb megértésük mégsem érdekli az alkotót. A fősodor mindenütt veszélyeztetett faj; a siker újratermelésének terhe itt a legnyomasztóbb.

A román rendezők középnemzedékének egyik legfoglalkoztatottabb tagja, Radu Afrim visszatérő vendég a Tompa Miklós Társulatnál a marosvásárhelyi kőszínházban. Ez a tény önmagában is az erdélyi színháztól elirigyelhető sok­féleségről árulkodik, amit Afrim meghívásával ez a színház láthatóan ki is használ. Mindez nem is olyan magától értetődő, és annál is üdvözlendőbb, mert úgy hallani, a magyar nyelv múltbéli marginalizálása következtében még mindig jellemző a romániai magyar színházakra a bezárkózás; a vásárhelyi színház román és magyar tagozata is történetileg elkülönül.

Afrim rendezői nyelve külsődleges értelemben rettenetesen hasonlít Bodó Viktoréra. Filmes effektek és utalások, az abnormalitás természetes megmutatása, groteszk, szekrényekből – mintha csak a másik szobából – kiugráló szereplők. A nyugalom dramaturgiai értelemben két Bartis Attila-műre, a címben jelzett regényre és egy színdarabra (Anyám, Kleopátra) épül. Valójában Afrim sosem adaptációt készít: felépíti az őt érdeklő színpadi valóságot a maga szürreális, meghatározó látványvilágából, és mostanában az egymást gyötrő, se veled, se nélküled héjanászos viszonyaiból. Ehhez a Bartis-regény nem rossz kiindulópont, és Afrimot a szereplők jobban is érdeklik, mint más előadásaiban. A szürreális látvány korábbi rendezése, a Boldogtalanok mohával benőtt lakásbelsőjét idézi, amelynek közepén egy fa állt. Ezúttal aprólékos naturalizmussal felépített, hajdan puccos, mára színházi raktárszerűen összehányt, lepukkant polgári szobabelsőt látunk, a bútorokat itt is moha lepi, a lakás közepén most vizesárok. Mintha az elsüllyedt Titanic algával benőtt luxusromja volna, álomszerű tér. Itt bontakozik ki anya és fia oidipuszi, összezárt, mérgező, egymásra utalt kapcsolata. A valóságtól menekülő, bezárkózó anya megmutatására tökéletes ez a világ, B. Fülöp Erzsébet humorral játssza a mások előtt örökké szerepben lévő színésznőt, és kevésbé hitelesen a magányában megtört embert. Olyan öregedő Blanche DuBois, aki nem enged közel sérülékenységéhez; Bányai Kelemen Barna a fiú szerepében mintha többet mutatna magából, rajta nem érződik a rutin.

A színdarab beemelésének hála hangsúlyt kap, hogy a volt nagy színésznő hogyan kerül parkolópályára az államszocializmusban. A diktatórikus szál bulgakovi emlékeket hoz be, őrültek házában kezelt csíkos pizsamás írókkal, groteszk, szürreális, az egyik pillanatban gyerek, a másikban már szétdohányzott hangú, öreg, bürokratikus szerkesztőkkel. Először izgalmas ez a komikus-lidérces álomszerű világ, aztán egyre ismétli magát. Őrület ez, de fegyelmezett, szerkesztett őrület, amely sosem ereszti egészen szabadon a fantáziáját, precízen pakolja egymás után a motívumokat.

 

*

A szerkesztettséget nem lehetne Az ördög próbája szemére vetni: itt is őrületet, fantasztikumot találunk hipervalóságos, ismerősen elhanyagolt közegben (Afrim a málló vakolatok mestere). Felkapjuk a fejünket, amikor ezen a lepattogzó falon az első jelenetben kicserélik Ceauşescu ünnepire dekorált arcképét egy kisfiúéval: egy napon születtek, ezért a gyerek születésnapját sosem ünnepelték. A gyerekkori megünnepelés hiányával „küzdő” felnőtt castingot tart fia szülinapjára, az erre érkező népség klasszikus felvonulása az előadás magja: rögzített improvizáció. A néző szereti, ha okosabb a szereplőknél, akiket lát; a tehetségkutató tévéműsorok első pár epizódjából ismerős, a „dilettánsok” fölött érzett káröröm működteti a legtöbb jelenetet.

Mennyire érdekes volna ezeket a tűsarkúban természetesen fickándozó színésznőket komfortzónájukon kívül látni, kötöm le magam a gondolattal, miközben a nemiségükkel profin bánó, határozott, sosem szende, de a női szerep hagyományosan megszokott jellegzetességeit a nálunk jellemzőnél jóval kitettebben viselő színésznőket nézem. Gyanús, hogy ez egy konzervált színpadi nyelv maradványa, aminek ma már kicsivel több köze lehet a múlthoz, mint a jelenhez, hogy ez egy, a nemi szerepek tekintetében a miénktől kétségtelenül eltérő társadalom múltjának tükröződése a jelenben; amit a színészek láthatóan jól megtanultak, ösztönösen művelik. Néha érdemes volna kizökkenteni őket belőle.

A nyugalom; Az ördög próbája, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, május 2., május 4.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."