Színház

Látványszínház

Radu Afrim két rendezése Marosvásárhelyen

  • Herczog Noémi
  • 2015.08.16 16:07

Színház

A romániai és a magyarországi színjátszás mitikus szembeállítása az erős látványvilágú teatralitás és a lélektani realizmus ellentétére épül. Utóbbiról itt is, ott is némi megvetéssel szoktunk beszélni, nálunk főleg azért, mert a hagyományos fősodort, így gyakran a ki nem mondott elvárást is jelenti. A másik után vágyakozunk.

Mégsem valószínű, hogy pusztán ezen a sablonellentéten, az eltérő szocializáció magyarázatán keresztül jutunk közelebb ahhoz a tapasztalathoz, amikor valóságtól eltávolodottnak, üresnek érezzük az önnön megcsináltságára reflektáló képszínházat. A valóságot inkább akkor kezdjük hiányolni a színházból, amikor felkínálják nekünk az emberi viszonyokat, de mélyebb megértésük mégsem érdekli az alkotót. A fősodor mindenütt veszélyeztetett faj; a siker újratermelésének terhe itt a legnyomasztóbb.

A román rendezők középnemzedékének egyik legfoglalkoztatottabb tagja, Radu Afrim visszatérő vendég a Tompa Miklós Társulatnál a marosvásárhelyi kőszínházban. Ez a tény önmagában is az erdélyi színháztól elirigyelhető sok­féleségről árulkodik, amit Afrim meghívásával ez a színház láthatóan ki is használ. Mindez nem is olyan magától értetődő, és annál is üdvözlendőbb, mert úgy hallani, a magyar nyelv múltbéli marginalizálása következtében még mindig jellemző a romániai magyar színházakra a bezárkózás; a vásárhelyi színház román és magyar tagozata is történetileg elkülönül.

Afrim rendezői nyelve külsődleges értelemben rettenetesen hasonlít Bodó Viktoréra. Filmes effektek és utalások, az abnormalitás természetes megmutatása, groteszk, szekrényekből – mintha csak a másik szobából – kiugráló szereplők. A nyugalom dramaturgiai értelemben két Bartis Attila-műre, a címben jelzett regényre és egy színdarabra (Anyám, Kleopátra) épül. Valójában Afrim sosem adaptációt készít: felépíti az őt érdeklő színpadi valóságot a maga szürreális, meghatározó látványvilágából, és mostanában az egymást gyötrő, se veled, se nélküled héjanászos viszonyaiból. Ehhez a Bartis-regény nem rossz kiindulópont, és Afrimot a szereplők jobban is érdeklik, mint más előadásaiban. A szürreális látvány korábbi rendezése, a Boldogtalanok mohával benőtt lakásbelsőjét idézi, amelynek közepén egy fa állt. Ezúttal aprólékos naturalizmussal felépített, hajdan puccos, mára színházi raktárszerűen összehányt, lepukkant polgári szobabelsőt látunk, a bútorokat itt is moha lepi, a lakás közepén most vizesárok. Mintha az elsüllyedt Titanic algával benőtt luxusromja volna, álomszerű tér. Itt bontakozik ki anya és fia oidipuszi, összezárt, mérgező, egymásra utalt kapcsolata. A valóságtól menekülő, bezárkózó anya megmutatására tökéletes ez a világ, B. Fülöp Erzsébet humorral játssza a mások előtt örökké szerepben lévő színésznőt, és kevésbé hitelesen a magányában megtört embert. Olyan öregedő Blanche DuBois, aki nem enged közel sérülékenységéhez; Bányai Kelemen Barna a fiú szerepében mintha többet mutatna magából, rajta nem érződik a rutin.

A színdarab beemelésének hála hangsúlyt kap, hogy a volt nagy színésznő hogyan kerül parkolópályára az államszocializmusban. A diktatórikus szál bulgakovi emlékeket hoz be, őrültek házában kezelt csíkos pizsamás írókkal, groteszk, szürreális, az egyik pillanatban gyerek, a másikban már szétdohányzott hangú, öreg, bürokratikus szerkesztőkkel. Először izgalmas ez a komikus-lidérces álomszerű világ, aztán egyre ismétli magát. Őrület ez, de fegyelmezett, szerkesztett őrület, amely sosem ereszti egészen szabadon a fantáziáját, precízen pakolja egymás után a motívumokat.

 

*

A szerkesztettséget nem lehetne Az ördög próbája szemére vetni: itt is őrületet, fantasztikumot találunk hipervalóságos, ismerősen elhanyagolt közegben (Afrim a málló vakolatok mestere). Felkapjuk a fejünket, amikor ezen a lepattogzó falon az első jelenetben kicserélik Ceauşescu ünnepire dekorált arcképét egy kisfiúéval: egy napon születtek, ezért a gyerek születésnapját sosem ünnepelték. A gyerekkori megünnepelés hiányával „küzdő” felnőtt castingot tart fia szülinapjára, az erre érkező népség klasszikus felvonulása az előadás magja: rögzített improvizáció. A néző szereti, ha okosabb a szereplőknél, akiket lát; a tehetségkutató tévéműsorok első pár epizódjából ismerős, a „dilettánsok” fölött érzett káröröm működteti a legtöbb jelenetet.

Mennyire érdekes volna ezeket a tűsarkúban természetesen fickándozó színésznőket komfortzónájukon kívül látni, kötöm le magam a gondolattal, miközben a nemiségükkel profin bánó, határozott, sosem szende, de a női szerep hagyományosan megszokott jellegzetességeit a nálunk jellemzőnél jóval kitettebben viselő színésznőket nézem. Gyanús, hogy ez egy konzervált színpadi nyelv maradványa, aminek ma már kicsivel több köze lehet a múlthoz, mint a jelenhez, hogy ez egy, a nemi szerepek tekintetében a miénktől kétségtelenül eltérő társadalom múltjának tükröződése a jelenben; amit a színészek láthatóan jól megtanultak, ösztönösen művelik. Néha érdemes volna kizökkenteni őket belőle.

A nyugalom; Az ördög próbája, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, május 2., május 4.

Neked ajánljuk