Őszművészet melléklet - Interjú

„Fáradjanak ki, ez most igazi!”

Nánay Fanni, a PLACCC Fesztivál főszervezője

  • Herczog Noémi
  • 2015.09.27 14:08

Képzőművészet

Szeptemberben lesz a tizedik PLACCC, a helyspecifikus és köztéri művészeti fesztivál, amely 2008 óta vonul ki a kőszínházból a közterületre, nyilvános épületekbe, utcára. Mert színház ott van, ahol a néző. De miért nincs köztéri színház diktatúrákban, miért hiányoznak a hagyományai nálunk? És mit jelent a közterekhez való jogunk?

Magyar Narancs: A PLACCC hívószavai a „köztéri” és „helyspecifikus”. Mit értesz pontosan ezek alatt?

Nánay Fanni: A PLACCC fókusza fokozatosan elmozdult a „helyspecifikumtól” a „köztéri” felé. Kezdetben kifejezetten helyspecifikus színházi fesztiválnak definiáltuk magunkat, bár már akkor is akadt a programban olyan projekt, ami nem volt helyspecifikus, vagy alig lehetett színháznak nevezni. Pár éve viszont „klasszikusabb” színházi formák szinte meg sem jelennek a PLACCC-on. Ennek van szervezési oka is: minden évben annyira későn derülnek ki a támogatások, hogy ritkán van időnk és lehetőségünk egy-egy társulatot felkérni rendhagyó helyszínen megvalósuló, ám „hagyományos” színházi eszközöket használó előadásra. A másik oka, hogy az eredeti szándékunk, vagyis a színháztermet elhagyó és aktívabb nézői attitűdöt megkövetelő helyspecifikus produkciók bemutatása az évek során kiegészült még valamivel: egyre fontosabbnak érezzük, hogy a nálunk megjelenő művek tényleges szerepet játsszanak a város életé­ben. Ne egyszerűen színesítsék a várost, hanem maradandó hatásuk legyen. Hosszú távú hatás alatt nemcsak a fizikai, hanem a mentális nyomhagyást is értem. Több projektünk látható a városban most is, jóval egy-egy fesztivál után. A Nyugati téri felüljáró lábait például 2010-ben festette meg az 1000% csoport. Az önkormányzat először úgy adott engedélyt a projektre, hogy a fesztivált követően fessük vissza a lábakat szürkére. De mivel a mű nagyon népszerű lett, és az önkormányzat pozitív visszajelzéseket kapott, végül maradhatott, addig legalábbis, amíg a hidat fel nem újítják. A hídlábak másokat is megihlettek, origamiművészek elkezdtek ráragasztgatni a megfestett felületre, közös alkotásnak, továbbgondolható művészi terméknek tekintették. Két éve, az Allee mögötti Váli utcában Antal Balázs, Hatházi László és Fodor Zoltán egy közkertben álló szoborra reflektálva sgraffitóval (speciális díszítőtechnika – H. N.) díszítették a szobor melletti tűzfalat. Tavaly a művészekkel együtt szerveztünk ugyanoda egy kertmozit: így rakódnak egymásra azonos térben újabb és újabb rétegek. A mentális nyomhagyás ugyanilyen fontos. Azáltal, hogy a városban köztéri művészeti projektek bukkannak fel, némiképp megváltozik a mentális térképünk. Tudatosul bennünk, hogy egyáltalán jogunk van használni a nyilvános tereket. A közterekhez való hozzáférés párhuzamban áll a közügyekhez való hozzáféréssel, a közügyeket érintő döntésekből pedig egyre jobban ki vagyunk zárva. Így a köztéri művészet átvezet a politika mezsgyéjére. Szeretnénk politikusak lenni abban az értelemben, hogy aktivitásra és kritikus gondolkodásra ösztönözzük a közönségünket, megpróbáljunk a művészet segítségével tenni a passzivitás és az apátia ellen.

MN: A gyakorlatban is van jogunk használni a közteret? Vagy gyakran előfordul, hogy az önkormányzat inkább visszafestetné a híd lábát szürkére?

NF: Kifejezett politikai akadályoztatásról nem tudok beszámolni, viszont az ignorálás működik. A pénzelvonás. A bármit csinálsz, az meg se történt. Másfelől érdemes tudatosítani: a köztéri művészet nemcsak művészeti, de ugyanannyira városképi kérdés. Ha fizikai értelemben maradandó műről van szó, azt a fővárosi vagy kerületi önkormányzatnak jóvá kell hagynia. Volt olyan művész, akivel vitánk is adódott abból, hogy a köztéri alkotás során egyszerűen más szabályokat kell betartani, mint egy galériában rendezett kiállításon. Nem ugyanúgy érvényesül az alkotói szabadság. A közeljövőben egy francia párost szeretnénk meghívni, akik jogászokkal együtt dolgozva színházi-performatív akciókkal azt kutatják és tesztelik, amit kérdezel: van-e jogunk a közterek használatához a gyakorlatban?

MN: A holland Lotte van den Berg PLACCC-projektje is éppen erre hívta fel a figyelmet, hogy a közterekről a közösségnek kell döntenie. Megpróbálta bevonni Budapest lakosságát a közterek tervezéséről folytatott beszélgetésbe.

NF: Lotte projektjét egy ponton kudarcnak, egy másik ponton pedig sikernek éltük meg. A kétéves projekt első része, a Building… 2013-ban egy központi kérdés köré épült fel, ami így hangzott: mit építhetnénk itt közösen? A projektet megvalósították Hollandiában, Terschelling szigetén, tehát nem városi, hanem természeti környezetben, valamint Berlinben is. Mindhárom helyszínen izgalmas és beszélgetésre inspiráló közeget teremtettek, így nálunk a Duna-parton egy építkezési lift platóján ültek a művészek és a résztvevők, és a magasból, egy egész más perspektívából nézhettek rá arra, ami ismerős. A járókelők nyitottnak bizonyultak a beszélgetésre, de – szemben Hollandiával vagy Berlinnel – leginkább elkezdtek panaszkodni. Arról beszéltek, mit kéne az önkormányzatnak építenie vagy a kormánynak megoldania. Az önálló, személyes felelősség tudata Magyarországon hiányozni látszott. Ezt a projektet kudarcként élték meg az alkotók. Tavaly a művészek a három helyszín együttes tapasztalatai alapján alkották meg a második részt, melynek címe Building Conversation lett. Ebben különböző témák mentén generáltak beszélgetéseket kváziművészeti formában, és speciális beszélgetéstechnikák segítségével olyan témákat igyekeztek körüljárni, amelyek egy hétköznapi helyzetben akár kemény konfliktusokhoz is vezethetnének. Lotte és munkatársai összesen öt-hat beszélgetéstípust dolgoztak ki, ebből mi kettőt hívtunk meg. A „Lehetetlen beszélgetés a politikáról” kisebb csoportokban, több magánlakásban zajlott, ami némi konspiratív jelleget adott az egésznek. A nyolc-tíz emberből álló csoportok politikáról beszélgettek, ám kifejezetten olyan élményekből kiindulva, amikor egy-egy politikai esemény fizikai, zsigeri érzelmi reakciót váltott ki belőlük. A másik beszélgetés a közös értékek keresése köré épült fel: először mindenki felírta egy lapra a számára legfontosabb három értéket, amelyeket utána párokban hatról leszűkítettek háromra: arra a háromra, amelyet mindketten elismertek a hatból. Végül négy, nyolc, legvégül pedig nyolcvan embernek kellett megtalálnia a közös értékeket. A valódi sikert abban látom, hogy az a tíz magyar közreműködő, akik Lotte munkáját segítették, folytatni akarják a kezdeményezést, és hasonló beszélgetéseket terveznek társadalmilag érzékeny témákról vagy veszélyeztetett társadalmi csoportok bevonásával.

MN: Izgalmas, ahogy ezekben a művekben összeolvad a társadalmi és a művészeti dimenzió, illetve a művészet és a valóság, hiszen egyszerre látjuk a valós teret és a színházi fikció terét.

NF: A holland–magyar Space Színház előadásaiban nagyon gyakran valós tereket kezelnek fikcióként. A PLACCC Csepel keretében megvalósított Volt egyszer egy Csepel Művek esetében például egy valós helyszínen sétálunk, de az előadásnak köszönhetően egyszerre látjuk a részben dokumentarista módon feldolgozott, részben fikcionális múltat, és odaképzeljük az utópisztikus jövőt. A 2008-as Magna Plaza pedig egy plázában játszódott, ahol minden valós esemény az előadás részévé vált, nehéz volt meghúzni a vonalat színház és valóság között. Az egyik előadás alatt volt egy váratlan bombariadó, amit a közönség egyszerűen nem vett komolyan. Senki sem mozdult, jelezni kellett, hogy fáradjanak ki, ez most igazi.

MN: A Magna Plaza nem mellesleg az egyik első projekt volt.

NF: Amikor 2006-ban kitaláltuk a fesztivált Erdődi Katival a BITEF-en (Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál – H. N.), elsődleges célunk az volt, hogy a művészet beolvadjon a városi valóságba, és új fényben mutassa meg azt, amit nap mint nap látunk. 2008-ban Kovalik Balázsnak köszönhetően a Budapesti Őszi Fesztivál keretében rendeztük meg az első PLACCC-ot, fesztivál lehettünk a fesztiválban, ez nagyon fontos segítséget jelentett az indulásnál. A másik jelentős lépés az volt, amikor csatlakoztunk az IN-SITU nemzetközi hálózatához, amely köztéri művészettel foglalkozó fesztiválokat és produkciós házakat tömörít. Az IN-SITU rendkívül fontos szakmai platformot jelent, a partnerfesztiválokat látogatva inspirálódunk, folyamatosan javasolunk egymásnak művészeket, és rendszeresen alkalmunk nyílik megvitatni a művészeti területünkön felmerülő kérdéseket. Ugyanakkor a hálózati tagságunk anyagilag is fontos, hiszen az Európai Bizottság Kultúra programja keretében kapott támogatás adja a fesztiválunk költségvetésének nagy részét. Amikor Erdődi Kati elhagyta az országot és így a fesztivált is, kurátortársakat kerestem: felkértem Barda Beát, a Trafó művészeti vezetőjét, Szemerey Samu urbanistát és Kovács Andreát, aki a PLACCC egyik projektkoordinátora is. A kezdetektől fogva terveztük, hogy PLACCC ne csak egyszer legyen az évben, hanem a fesztiválhoz kapcsolódjanak kisebb projektek is év közben. Szerveztünk két „különkiadást” is, először 2010 májusában Pécsett, majd 2013 májusában Csepelen. A szeptemberi fesztiválunkon általában a belvárosra fókuszálunk, ahol nagy az átmenő forgalom, így a közönségünk is inkább random, a különkiadások esetében viszont erőteljesebben kívántuk megszólítani a helyi közönséget, az ott lakókat.

MN: A különkiadások ráadásul dokumentarista jellegűek. Helyspecifikus és dokumentumszínház összekapcsolódása egyébként nem ritka. Az egyik leghíresebb dokumentumszínház, a Rimini Protokoll projektjeinek jelentős része is helyspecifikus.

NF: Éppen a Rimini volt az egyik eredendő inspiráció: a Cargo Sofia című előadás, amit Erdődi Katival együtt láttunk azon a bizonyos meghatározó, ötletadó BITEF-en.

MN: Sok külföldi alkotót említesz, az indító löket is külföldi volt. Vajon Magyarországon miért nincs hagyománya a köztéri művészetnek?

NF: Ennek a legfőbb oka abban kereshető, hogy a szocializmus alatt a szabad köztérhasználat nem létezett, a gyülekezési jog erősen korlátozva volt, és ez a berögződés sokáig élt vagy talán máig él az emberekben. Ez nemcsak Magyarországra érvényes, hanem az egész régióra, vagyis nem véletlen, hogy 2008 táján, amikor a PLACCC is indult, több kelet-európai posztszocialista országban egyidejűleg elkezdett teret nyerni a helyspecifikus és köztéri művészet. Magyarországon is egyre több projekt készülődött, és a PLACCC hatására talán gyorsabban megszülettek.

MN: A szocialista időszak helyspecifikus színháza elsősorban lakásban és bunkerben született, például Halász Péterék vagy Monori Lili és Székely B. Miklós privát színháza.

NF: Igen, a híres lakásszínházak. Másfelől ha nálunk kiáll egy utcazenész, az emberek elfordítják a fejüket, nehogy véletlenül pénzt kelljen neki adni. Párizsban vagy Berlinben ezzel szemben körbeállják és megtapsolják. Magyarországon gyakran még mindig bizalmatlanul fordulunk a szokatlan, nyilvános terekben folytatott tevékenységekhez. Jó volna, ha picit hozzájárulnánk ahhoz, hogy ez lassanként változzon. De fontosnak tartom, hogy bár programjaink gyakran feszegetnek társadalmi kérdéseket, igyekszünk megmaradni művészeti fesztiválnak.

Az idei PLACCC-ot több szeptemberi időpontban, több budapesti helyszínen rendezik meg. Részletek a honlapon: placcc.hu.

Neked ajánljuk