Baski Sándor

Nem tudunk betelni az élőhalottakkal.

"Napokon át tudom olvasni a Bibliát, Homéroszt és a Dylan Dogot anélkül, hogy elunnám magam." Nem kisebb személyiség, mint Umberto Eco helyezte ilyen hízelgő kontextusba az egyik legnépszerűbb, majd harminc éve futó olasz képregényt.

Marjane Satrapi méltán népszerű Persepolisa óta tudjuk, hogy a traumáktól terhelt gyerekkor érzékletes megidézéséhez a képregény ideális formátum. Miriam Katinnak is van mire visszaemlékeznie: élete első 15 évét a háború utáni Budapesten töltötte, szemtanúja volt a forradalomnak, majd 1957-ben emigrált a szüleivel Izraelbe.

Nehéz elhinni, de tény: rendszeresen megjelenő, kizárólag magyar alkotók műveit bemutató képregény-antológia mind ez idáig nem létezett. A korábban a Narancs hasábjain is méltatott Random megfelelt ugyan a kritériumok többségének, de nyomtatásban nem adták ki, ráadásul mindössze három számot ért meg.

Üres, fehér háttér előtt két vonalfigura arról lamentál, hogy miért nem történik már velük valami. De mivel továbbra sincs semmi, ezért látszólag a képregény is semmitmondó, miközben természetesen mégiscsak szól valamiről.

Hogy néz ki a Fene? És a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, a Fanyűvő vagy a Lidérc? A Direkt Fanzine legutóbbi kiadványa többek közt ezekre a kardinális kérdésekre kíván választ adni.

Az énblogok népszerűsége mintha megkopott volna: személyes örömeink és keserveink megosztásának immáron a legnépszerűbb közösségi oldal üzenőfala vált az elsődleges felületévé.

Azon aligha érdemes lamentálni, hogy miért nem készülnek mifelénk nagyszabású történelmi kalandfilmek - netán kosztümös sorozatok, hiszen kifejezetten költséges műfajról van szó. A történelmi lektűrök és képregények hiányát ellenben pénzszűkével biztos nem lehet indokolni.

A gyermekkönyvekre szakosodott Csimota Kiadó pár éve izgalmas művészeti projektet indított: grafikusokat, illusztrátorokat kértek fel arra, hogy egy-egy klasszikus mesét saját stílusukban adaptáljanak, szigorúan szöveg nélkül, csak a képek segítségével. A Piroska és a farkas, a Hófehérke és A három kismalac után tavaly a Csizmás kandúr került sorra, amelyet szintúgy külön kötetekben dolgozott fel az öt képzőművész.

Olajváros, autóikkal összenőtt bűnözők, gyémántrablás, luxusprostik és tomboló dzsessz. Az elmúlt évek legjobb magyar képregényes debütjét olvastuk.