Ha magyar és képregény, akkor füzet. Ez az a formátum, amelyben a hazai alkotók – jobb híján – megvillanthatják a tehetségüket. Úgynevezett graphic novellel, vagyis önálló történetet elmesélő vaskos képregénykötettel csak akkor találkozhat a publikum, ha a műfaj egy-egy klasszikusa (lásd: Watchmen és Sandman) magyar fordítást kap. Hegedűs Márton 180 oldalas dolgozatának megjelenése így már önmagában is örvendetes kuriózumnak számít, jelen esetben azonban ennél jóval többről van szó. A Slusszkulcs klán ugyanis hosszú idő után az első olyan hazai képregény, amelyet anélkül dicsérhetünk, hogy közben az „ahhoz képest, hogy magyar” fordulattal kellene élnünk.
Hegedűs teljesítményének értékét még inkább növeli, hogy szinte előzmény nélkül sikerült végrehajtania ezt a bravúrt. A néhai Exit Magazinban megjelenő heti stripje (Tex & Mex) kellően szellemes volt ugyan, de a képregénycsík és a graphic novel műfaja közt legalább akkora szakadék tátong, mint epigramma és nagyeposz közt. A Slusszkulcs klánon ehhez képest a kezdők bizonytalansága a legkevésbé sem látszik, sőt Hegedűs olyan könnyedén szövögeti a szálakat, mintha évtizedes rutinnal bírna. A kötet legnagyobb erénye éppen ez a virtuóz lazaság, ami a cselekménybonyolításban, a hangulatteremtésben és a rajzokban egyaránt megmutatkozik.
A szerző a történet helyének és idejének kijelölésével sem görcsölt sokat. A közeli jövőben, esetleg egy alternatív jelenben (múltban?) járunk, a Mad Max-féle posztapokalipszis filmekből jól ismert utópisztikus világban, ahol a benzin számít a legnagyobb kincsnek. Az előre gyártott popkulturális panelek könnyedén felismerhetők, de hasonlóan a más műfajban alkotó, mégis rokonlelkű Tarantinóhoz, Hegedűs is képes valami újszerűt és frisset kikeverni a használt alapanyagokból. Nála a sivatagi utakat uraló banditák nem csak jelképesen, de szó szerint is összenőttek az autóikkal, ami egyfelől izgalmas alapötlet, másrészről szellemes főhajtás Cronenberg Karambolja előtt. A Slusszkulcs klán másik nagy leleménye, hogy nem állít szembe egyetlen (anti)hőst sem a címbéli szervezettel, sőt még főszereplőt sem jelöl ki. Egyszerre 4-5 figurát mozgat – van köztük féllábú, félkezű és félszemű benzinkutas, vagány autószerelő, alkoholista dzsessz-szaxofonos, femme fatale-ba oltott vendéglátós, és néha egy-egy luxusprosti, korrupt zsaru vagy kerekes székes mesterbűnöző is feltűnik.
A sorsok és a cselekményszálak (a háttérben egy gyémántrablás is zajlik) az idő előrehaladtával hol szorosabban, hol lazábban összefonódnak, de a mozaiktörténetekre jellemző kimódoltságnak és patetikus hangvételnek nyoma sincs. Mintha nem is az lenne a fontos, hogy mi, hanem hogy hogyan történik. Hegedűs jelentéktelennek tűnő mozzanatoknak is panelek sorát szenteli: a szereplők esznek, isznak, bagóznak, zenét hallgatnak, egyszóval élik a mindennapjaikat.
Ez akár lassúvá és vontatottá is tehetné a képregényt, ha Hegedűs nem kifejezetten dinamikus és filmszerű stílusban alkotna. A rajzok és a figurák szándékosan elnagyoltak – önmagában egyik panel sem ingerel arra, hogy bekeretezve kiakasszuk a falra –, a beállítások ellenben filmszerűek, a mozgásfázisok pedig tökéletesen követhetőek. A Slusszkulcs klánt lapozgatva így aztán könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha képregény helyett egy film story boardját olvasnánk – olyan B-filmét, amelyet történetesen Elmore Leonard írt és Robert Rodriguez rendezett.
Libri, 2012, 184 oldal, 1990 Ft
