Azok pedig, akik szélesebb körben szeretnék kiélni exhibicionizmusukat, billentyűzet helyett inkább fényképezőgépet, webkamerát vagy mikrofont ragadnak. A képregényrajzoló meg nyilván képregényben mesél az életéről - írnánk, ha ez annyira magától értetődő lenne. De nem az, ami nyilván a műfaj időigényességére vezethető vissza - paneleket tervezni, figurákat rajzolni és szövegbuborékokat kitölteni jóval macerásabb munka, mint bekapcsolni a webkamerát.
Csordás Dániel ehhez képest már több mint négy éve vezeti képregényes webnaplóját, ami mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény, még úgy is, hogy nem naponta frissül az oldal, mint a kezdetekben, hanem csak havonta néhányszor. Ezzel viszont végére is értünk a negatívumok felsorolásának. Csordás, aki képregény-rajzolói munkásságát megelőzően a Burzsoá Nyugdíjasok emlékezetes poénpunk-formációját erősítette, változatlan színvonalon alkot. A stripszerű, néhány panelből álló képregényeiben virtuóz lazasággal számol be élete kisebb-nagyobb eseményeiről, kezdve gyerekei születésétől a parkettacsiszoláson át az Újpest-meccsekig, de engedi, hogy a közéleti történések, a körülöttünk lévő, úgynevezett mindennapi (esetében: VII. kerületi) valóság is megihlesse. Mindezt a publicisztikai hátsó szándékok teljes mellőzésével, szigorúan saját magán átszűrve tárja a köz elé. Posztjait még a poénkényszer sem bénítja meg: néha van csattanó, néha nincs. Van úgy, hogy filozofikusabb hangvételt üt meg, netán a metafizika területére téved, máskor csak egy anekdotát vagy egy álmát meséli el. Talán merész a párhuzam, de az alanyiság abszolút fokát illetően akár Louis C.K. sorozatával, a Louie-val is rokonítani lehet Csordás blogját.
