Ha ebből arra következtetnénk, hogy a Dylan Dog maga is az emberiség sorskérdéseit taglalja míves, irodalmi stílben, akkor jókorát tévednénk. A Tiziano Sclavi által 1986-ban útjára indított széria vérbeli popkult-ponyva, méghozzá abból a fajtából, amelyet zombik, kísértetek és vérfarkasok népesítenek be. A címszereplő nyomozó is igazi ponyvahős, akit ugyancsak ismerős mintákból gyúrtak össze: a londoni illetőségű, paranormális ügyekre szakosodott Dylan Dogban megvan minden, amiért James Bondot (elegancia és arrogancia), Sherlock Holmest (szokatlan nyomozati módszerek) és Indiana Jonest (kalandvágy, okkult vonzalmak) szeretni lehet. A történetek semmilyen formában nem lépnek ki a műfaji keretek közül, és a menetrend is szinte mindig ugyanaz: Dylan Dogot felkeresi egy bajba jutott, feltűnően csinos nő, hősünk pedig a faviccekkel büntető, Groucho Marx-imitátor asszisztense segítségével nekilát a rejtély kibogozásának, miközben gondosan ügyel arra is, hogy az aktuális klienst minél előbb ágyba vigye.
Olaszországban ma már masszív kultusz övezi a képregényt, havonta nagyjából 350 ezer példányt adnak el belőle. A végre magyarul is megjelenő első két epizódot olvasva nem nehéz megérteni, minek köszönhető a sorozat kitartó népszerűsége. Sclavi és társai nem ígérnek sokat, de azt maradéktalanul betartják: filmszerű stílusban, fölösleges manírok nélkül mesélnek, pontosan kidekázva a horrort és a humort. "Bonelli", vagyis könyvformátumú olasz zsánerképregény jelent már meg magyarul (a Dampyr) - mérsékelt sikerrel. A Dylan Dog talán még populárisabb, de ez sem garancia rá, hogy hosszabb életű lesz. Reménykedni azért lehet benne.
Fordította: Bauerfeind Zoltán. Fumax, 2014, 196 oldal, 3000 Ft
