Film

Vámpírlányregény

Alkonyat: Hajnalhasadás – 2. rész

  • Baski Sándor
  • 2012. november 15.

Film

Stephenie Meyer kilenc évvel ezelőtt irtózatos bűnt követett el: újraértelmezte a vámpírmítoszt. Nem ő volt az első, és nyilván nem is az utolsó; Drakula utódai feltűntek már közönséges démonként (Alkonyattól pirkadatig), menő afroszamurájként (Penge) vagy épp androgün kislányként (Engedj be!). Meyer megbocsáthatatlan tette a rajongók szemében nem is az átfazonírozás ténye, hanem a mikéntje volt. Az írónő és a filmadaptációk készítői – élen a forgatókönyveket jegyző Melissa Rosenberggel – a vádirat szerint kiherélték a vámpírmítoszt a szó átvitt és (majdnem) konkrét értelmében is. A műfajvédőket nem az zavarta legjobban, hogy az Alkonyatból a karó, fokhagyma, koporsó szentháromsága kimaradt, és talán nem is a napfürdőző vérszívók bizarr látványa – hanem a női szemszög következetes érvényesítése. Meyer arra vetemedett, hogy Edward vámpír személyében egy átlagosnál konzervatívabb tinédzserlány vágybeteljesítő fantáziáját kreálja meg, olyan antimacsót, aki nem hajlandó emberi vért szívni, gyűlöli az erőszakot és elutasítja a házasság előtti szexet.


Nem meglepő módon a filmverziók is hasonló szellemben készülteknem traktálják véres jelenetekkel az erre kevésbé vevő női közönséget, senki sem halálozik el bennük a főbb szereplők közül, és a kibékíthetetlennek tűnő konfliktusok is gyorsan elsimulnak. Még a két ellenséges frakció, a vámpírok és a farkasemberek sem ugranak úgy igazából egymásnak – hiába reménykednének ebben a férfiasabb izgalmakra vágyó nézők –, hanem többnyire csak a mellkasdüllesztésig és az acsargásig jutnak. Megtörténik viszont az, ami egy macsómoziban elképzelhetetlen lenne: az ugyanarra a nőre pályázó két alfahím a kötelező averziókat letudva szövetségre lép egymással.

Az Alkonyat­-filmek nem azért félresikerült produkciók, mert domesztikálják a vámpír figuráját, és kiforgatják a műfaj sablonjait, hanem mindezek ellenére. Mintha az adaptációval megbízott filmipari szakmunkások jó előre tisztában lettek volna vele, hogy nem érdemes túl sok energiát fektetniük a projektbe – ha nem változtatnak sokat a történeten, a célközönség úgyis megrohamozza a mozikat. Hogy az akciójelenetek kidolgozása csak mérsékelten kreatív, még kevésbé problematikus, elvégre ebben a sorozatban – a vérbeli férfimozikkal ellentétben – az erőszakos szekvenciák jelentik a kötelező sallangot, a lényeg a dráma és a romantika. Erős színészi jelenlétre és teljesítményre lenne tehát a legnagyobb szükség – ehhez képest a Pattinson–Stewart–Lautner trió egy dél-amerikai szappanopera mozifilmes adaptációjából is lefelé lógna ki.

Az Alkonyat: Hajnalhasadás 2. részét éppen azért lehet teljes bizonyossággal a széria legjobb és legszórakoztatóbb epizódjának minősíteni, mert kevés teret hagy a tinibálványoknak könnyfakasztó talentumuk kibontakoztatására. Ezt már szerencsésen letudták a kettébontott finálé első felvonásában, amelyben Bella végre egybekelt szerelmével, egyetlen hét alatt kihordta közös gyereküket, majd vámpírrá változott. A folytatásban kiderül, hogy a vámpírok önkéntes rendőri szerve, a Volturi el akarja pusztítani a Cullen családot, amelynek tagjai erre válaszul vámpírsereget toboroznak.

Az alkotók joggal érezhették, hogy bár a rajongókat Bella és Edward másfél órás, rózsaszín szűrővel felvett enyelgésével is maximálisan ki lehetne elégíteni, az utolsó részből már nem lenne illendő kispórolni a feszültséget, az izgalmakat és a mindent eldöntő, grandiózus akciófinálét. Dilemmát legfeljebb az jelenthetett, hogy miként hangolják össze a fejeknek hullását és az egyéb erőszakos momentumokat az Alkonyat-saga hangsúlyozottan családbarát és korhatáros jellegével, de ahogy a vámpírokat sikerült korábban háziasítaniuk, úgy ezt a mutatványt is meg tudták oldani egy kifejezetten szellemes dramaturgiai csavar segítségével. Nagyjából a film utolsó harmadára pedig még a kevésbé figyelmes nézőknek is leeshet: Bill Condon rendező és kollégái gyakorlatilag forgattak egy apokrif epizódot az X-men-sorozathoz, amelyben magukat vámpíroknak mondó mutánsok feszülnek egymásnak. A Hajnalhasadás ennek ellenére, vagy éppen ezért, helyenként már-már nem kínos.

A Pro Video Film & Distribution Kft. bemutatója


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.