A kötet nyitóballadája valójában programvers: Arany János Kőmíves Kelemenjének modern, profán átirata, amely egyúttal tömörségével és nyelvhasználatával tüntet a klasszikus forma ellen. Problémafelvetése nagyon is aktuális: a hazai munkaerő külföldre áramlását helyezi középpontba. A kötet valójában igyekszik végigvenni és modernizálni az összes ismert balladatípust, mindezeket a legváltozatosabb formákban megírva, mi több, még ready-made ballada is akad, például az Ornitológiai balladatöredékek, amely a Búvár Zsebkönyvek sorozat madarakról szóló részének apró idézeteit tákolja össze.
A Balladáskönyv verseinek azonban nagy problémája, hogy szinte alig vagy legalábbis jóval kevésbé értelmezhetők önállóan. Pál Sándor Attila is kötetkompozícióban gondolkodik, ahogy fiatal lírikusaink legtöbbje, akiknél az egység nem a vers, hanem a ciklus vagy a kötet. Ennek egyik oka talán az, hogy hiányzik az a markáns hang, amivel fel lehetne építeni egyetlen verset, a költői szándék csak nagyobb egységekben, több költemény elolvasása után világlik ki. Az epika felé eltolódó líra betegsége ez, azoké a költőké, akik kicsiben már nem, nagyban még nem tudnak gondolkodni. Térey János költészete utat mutatott efelé, ám míg nála a markáns nyelv, a kiérlelt költői világ elég masszív volt, hogy egyetlen verset is képes legyen önmagában működtetni, a fiatal generáció versvilágához, annak megértéséhez egy egész kötet befogadására van szükség. A Balladáskönyv is csak így értelmezhető, hiszen a saját hang hiányát a kísérletező kedv pótolja, ami csak akkor válik világossá és élvezhetővé, ha az olvasó egymás után befogadja ezeket a nagyon is különböző balladákat.
Persze az is kérdéses, vajon minden esetben balladákat olvasunk-e. Legtöbbször a forma és a tartalom ezt nyilvánvalóvá teszi, ám akadnak olyan versek, amelyek annyira kurták-töredékesek, hogy ha nem egy Balladáskönyv című kötetet olvasnánk, valószínűleg nem tekintenénk annak. Az egy- vagy kétsoros (sőt: egyszavas) költeményekbe viszont így akkor is belelátjuk a történetet, a tragédiát, ha eredetileg eszünkbe sem jutna. Pál Sándor Attila kötete így egy másik jelenséggel is játszik: az olvasó manipulálásával, ami a legtöbb esetben nagyon is könnyű, elég hozzá egy cím, egy műfaji meghatározás vagy egy jól csengő fülszöveg, és máris előre dekódolt értelmezési mezőbe pottyan a befogadó, pedig még el sem kezdte olvasni a könyvet.
Mindezek miatt azonban a Balladáskönyv nem tud túllépni a korábban említett nyitóversen, megmarad propagandakötetnek, ügyes és izgalmas kísérletnek, ami csak kötetkompozícóként és az irodalmi hagyomány felől nézve ér valamit.
Magvető, 2019, 104 oldal, 1999 Ft
