A regény nyitányát („Tamást, ahogy a regények kezdőmondatát, idővel mégiscsak elfelejtették.”) Bazsányi Sándor már jócskán szétkapta az ÉS-ben (Minden regény így kezdődik, 2018/46.), de talán nem is az a fontos, hogy felejtünk-e vagy sem, hanem hogy érdemes-e emlékezni.
Két elbeszéléskötet, egy publicisztikagyűjtemény és három regény után végre azt éreztem: a főszereplő, Szemere Tamás vérbeli Gerőcs-alak. Van, lett ilyen, és ez nagyon jó. Kialakult egy konzisztens szerzői világ, melynek középpontjában valamilyen személyiségzavarral küzdő szereplő áll. Ha így nézzük, akár egyfajta trilógiának is tekinthetjük az eddigi három regényt: A betegség házában egy mizantróp elbeszélő szemszögéből követhetjük az eseményeket, a Győztesek köztársaságában számtalan hang idéz fel egy cezaromániás színházcsinálót, jelen mű pedig E/3-ban mesél egy kényszeres fotográfusról. Mondom, ha így, a főszereplők felől nézzük. Ha azonban az Árvaképek szerkezetét vizsgálom, az közelebb áll Gerőcs legutóbbi könyve, az Ítélet legyen! világához.
A történet maga ugyanis nagyjából a könyv egynegyedét teszi ki, a valódi mozgalmasság nem az eseményekben, hanem a párbeszédekben van. Gerőcs azért teremt és mozgat karaktereket, hogy interakcióba hozza és különféle vitákba keverje őket. Megkapja itt a magáét az irodalom, a színház, a gasztronómia, a párkapcsolat, a család, nagyobbrészt természetesen a fotográfia, de még a temetési szertartás is. Mindezzel nem is volna gond, ha nem regényt olvasnánk. Az Árvaképek azonban jócskán becsapja az olvasót, hisz’ nagyrészt nem regény, hanem publicisztika. Akárcsak az Ítélet legyen!: vélemények, elemzések, röpke gondolatmenetek egymásutánja.
Ráadásul a Gerőcs-figurák közül Tamástól kerülünk a legtávolabb, s így nehéz átélni a tragédiáját. Már maga az elbeszélői hang is erősen távolságtartó, ám erre rákerül még egy réteg: Szemere Tamás kívülálló, elemző viselkedése. Mindent értelmezni próbál mind saját, mind mások viselkedésében, miközben úgy sodorják magukkal az események, mint monszun a közlekedési táblát. Pedig lehetne érte izgulni, sajnálni, sőt, akár megvetni őt, csak nincs rá igazán érzelmi alkalom. Döntései, vergődései, lelki nyomora annyira agyon van magyarázva, hogy már nem érezzük, csak értjük. Azt hiszem, Gerőcs ezúttal túltolta az egyik legfontosabb szerzői jegyét: mindenre rákérdez és mindent megkérdőjelez.
Vagy az is lehet, hogy nem ebbe a történetbe kellett volna beágyazni ezeket az eszmefuttatásokat. Szemere Tamás története és beszélgetései nem állnak össze: a bátran behozott misztikum, a boszorkányszombat és az átok nem kompatibilis a fényképezőgép mechanikájáról szóló fejtegetéssel, ahogy az időről és az időtlenségről folytatott hosszú és vissza-visszatérő vitákkal sem. Olyan ez a rengeteg gondolatfolyam, mint Szemere Tamás „árvaképek” feliratú dobozában a fotók: valójában sehová sem illenek, hát jobb híján itt talált nekik helyet.
Kalligram, 2018, 280 oldal, 3500 Ft
